Életünk, 2006 (44. évfolyam, 1-12. szám)

2006 / 4. szám - Alexa Károly: Könyvről könyvre - Nagy Gáspár - "Szavak az életemhez"

telezett, mint az élet egyéb dolgaiban. Elkötelezett és felkészült. Az elkötelezettségről még lesz szó, hangsúlyozzuk most a felkészültséget. Nagy Gáspár az egyik legolvasottabb (legtöbbet olvasó) magyar költő. Aki elmélyed irodalmi tárgyú szövegeiben, annak fel kell tűnjék, hogy soha nem másodkézből vett információkkal dolgozik, nem a jól értesültség vezeti tollát, noha jól értesült. Tüzetes olvasatai vannak mind a régiségből, mind az újabb irodalomból, ide- véve a másod- és harmadvonalat is.

A műfajok és formák hallatlan, szinte érzéki gazdagságban kavarognak ebben a két könyvben. Kritikák, gyászbeszédek, kiállítási megnyitók, III/III-as jelentések kommentárjai, etnográfiai jegyzet és ünnepi oráció, irodalmi estek felvezetései, portrék, interjúk, emlékezések, műhelydolgozat és évfordulós megemlékezés, és költői-közéleti „mérlegbeszámoló”, és műelemzés, és episztola, és még annyi minden. S a tónus, a beszédmód is nagyon árnyalt, az alkalomhoz illő - a pátosztól a szikár tényközlésig, az iróniától a szójátékos nyelvi kedélyeskedésig. Mindig „ő” beszél - nincs szerep, nincs alakoskodás -, de ritkán szól önmagáról. Azt a közeget bírja szóra írásról-írásra, amelybe sorsa beleágyazta. Mégis ezek az alkalmi szövegek önértelmezéseknek is tekinthetők, súlyos ars poeticus állításokkal és ítéletekkel. Nem él a teoretikus szakbeszéd műhelynyelvével, de jól eligazodni látszik a filozófiai, a lélektani, a poétikai és a nemzetpolitikai tudományok terepén is. A költői érzékenység gyakran érvényesebb megállapításokhoz vezeti, mint valami tudálékoskodó „szcientizmus”. (Csoóri Sándor képi világáról aligha mondhatni érvényesebbet, mint amit Nagy Gáspár fogalmaz meg. egy kis alkalmi könyvismertetésben. Vagy Kalász Mártonról, aki nem magyar anyanyelvben cseperedve, magyar költőként „szinte hangonként teszi mérlegre” a szavait.)

Ha fellengzős is a fogalmazás, ha nem, nem mellőzhetjük azt a szót, amelyet szinte minden írása mondataiba beleszőhető volna, s ez a szó a „hűség”. Hűség a térhez Nagytilajtól a Hargitáig és az Óperenciás tengeren tűiig, hűség az időhöz, a nemzet történelmi idejéhez, a nyelvhez, s mindazokhoz, akik ezen a nyelven mondják-mondják a „nagy történetet”, a magyar vers nagyjaihoz éppen úgy tehát, mint a vajákos meséket mondó öregszüléhez és nyalkán vő- félykedő öregapához, meg a szavakkal ismerkedő gyermekekhez. S ami nála a hűséggel egyazon jelentésű, az egy parancs: emlékezni. Emlékezni kötelező, kötelező újra, hogy megóvhassuk magunkat és jövőnket, a korábbi évtizedek szirénhangú suttogásától: „a felejtésre való hajlam a cselekvés egyetlen módja.” Aki csak egyetlen versét, az Öröknyárt... ismeri Nagy Gáspárnak, az is szembekerül ezzel az infmitivusszal: „nekünk nem szabad feledNI”. Es ugyanez prózában: nem szabad „lemondani történelmünk bizonyítható sebeiről”.

Mindig hálás, gyakran látványos eredményekkel járó, bár néha tévutakra vivő interpretációs feladat - és technika - a művészi alkotásokat összevetni a művész önértelmező dokumentumaival, gesztusaival. Amelyek orientáló szerepe vitathatatlan, jóllehet csak egyetlen álláspontot - s nem is mindig a legfontosabbat - képviselnek a műalkotás hermeneutikai övezeteiben. Nagy Gáspárnál, cikkeit, kisebb értekezéseit olvasva, nem lehetnek aggályaink: fogalmi nyelven kifejtett észleletei a maga (ez a ritkább) és költőtársai művésze92