Életünk, 2006 (44. évfolyam, 1-12. szám)
2006 / 4. szám - Fekete J. József: "A meg nem értett álom felbontatlan levél"
gépeltérítés, terrorizmus, a lengyel Szolidaritással szembeni állami megtorlás képei töltik ki. A megkettőzött én jelenségét nem a tudathasadás pszichológiai eseteként kell érteni, hanem úgy, hogy az elbeszélő, az egészséges (a „mai”) Célia elszakad, és kívülről látja és láttatja az idegösszeomlásba sodródó, betegen kórházba kerülő, majd önmagát újrastrukturáló (a „dilinyós”) Céliát, akivel a gyógyulás pillanatának revelációjában egyesül. Nem skizofréniáról van tehát szó, hanem az önmegismerés szakaszairól, amelyek során a hősnő újabb és újabb pszichés jellemzőit fedezi föl. Az írónő persze tudatosítja az egyetlen tudaton belül létező énképek hasadás-jellegét: Célia éppen egy almát vágott ketté, amikor ráeszmélt, hogy „mintha lakna benne egy idegen nő, akiről eleddig nem volt tudomása. Főkötős, ingvállas, szelíd, várakozó. Képes sírdogálni, sőt sikoltozni és leülni a küszöbre. A ruhája szalagos. Célia eddig nem ismerte.” Majd következtek a különböző Céliák, a Káin-tudatos, a krokodil- énű, az atavisztikus, gyilkos ösztönű, a nekrofil stb. A történetben Céliát elhagyja kedvese, G., ezért egy magányos, hegyre épült lakatlan házban igyekszik megszabadulni emlékeitől és megtisztítani érzelmeit, ám a magányt férfiak törik meg, regénybeli megnevezésükből kitűnik, típusok ők, a Büdös Költő, a Púpos Síző, a Psziché Doktor, meg egy sor rejtelmes, utalásos, helyzeteket, lehetőségeket felvető álom, az önmegismerés félelmetes mélységei nyílnak meg a magányos álmodó alatt. A valóság és az álom viszonyának tisztázásában segédkezik az elbeszélő két őse a „férfiak és apák bölcs gyülekezetéből”, egy negyvennyolcas hadnagy, akit a szabadságharc leverése után halálra ítéltek, de a kivégzés elől megpattant Amerikába, meg P. István, az ellenreformáció szerzetes vértanúja, akit Kassán halálra kínoztak a kálvinisták. (Általuk, illetve a Saját anyám és az álmok című fejezet által szövődik össze a mű a későbbi Jessze fájával, illetve a korábbi életrajzi regényekkel.) Ezek a férfiak azok, akik az álmokat a késői utód elé tárják, de ezzel nem kívánják befolyásolni, csupán föltárják üzeneteikkel a helyzeteket, amelyek közül majd a problémákba merülő kuzin választhat. Mohás Lívia nagy adottsága és tehetsége, hogy munkáiban ötvözni képes a pszichológust, az előadót, a népszerűsítő szerzőt és a szépírót. Ezek szólamai kiegészítik és kiteljesítik egymást, az egyik fikciót ír, a másik önmagát harmadik személyként éli meg és analizálja, a harmadik fölvilágosítja az olvasót a szakmai dolgokról. Például így: „Álltak a lépcső tetején, szemben a tóval, mindkét arc mosolygott, a mosolyok mögött rétegzetten nyargaltak az áramlatok, a felső rétegben a Racionális, a mélyebb rétegekben az Organikus, itt is, ott is ellenáramot képeztek, összekeveredtek, és az ezt követő hetekben Célia visszatérően eg)' kamaszfonna krokodilussal álmodott. Ahogyan az álom ismétlődött, a krokodilus eg)'re növekedett, s abból állt az álomjelenet, hogy a krokodil csökönyösen közeledett, Célia jobb kezét átfogta szélesre nyitott szájával, és nyelte, ő meg furcsál- kodott, de nem hiizta el a kezét, miért tette volna, világosan tudta: ő maga a krokodil.” Egy a nősténykrokodilok közül, akik az amazonlét parancsára esküsznek: „elpusztítani mindazt, ami nem nőstény”. Ez az elemi, atavisztikus vadság uralja Célia álmait, visszarángatván őt az ősállati múltba, Céliának azonban teste-lelke irtózik az ilyen, illetve bármilyen kizárólagosságtól, megrémül tőle és hadakozik ellene. Az álmait elemző elbeszélő persze tudja, hogy a krokodil 41
