Életünk, 2006 (44. évfolyam, 1-12. szám)
2006 / 3. szám - Életünk-díj, 2005: Fehér Béla: Anyajegy, Molnár Miklós: Bolond Istók életiratai, Balogh Robert: A szobor megszólal
dik a kín: az idősb Istókra csak ötvenet olvastak, mert beállt, őrá meg háromszor annyit vernek, mert nem állt be vöröskatonának.) Ez dönti aztán végromlásba Magyarvárt. Egy márciusi kedden, Istók huszadik születésnapja tájékán az állami főkor- bácsnok óriási néptömeg előtt másodfélszázat mér az úrfi pucér fenekére a város főterén, az erre az alkalomra összeeszkábált deszkaemelvényen. A szovjet helyőrség zenekara indulóra zendít, recsegnek-ropognak a trombiták, megperdülnek a dobok, csattognak a réztányérok. Megjelennek az emelvényen a „magyar népköztársaság” bírái és „népi ülnökei”. Tetőzik az izgalom, amikor fölvezetik a bilincsbe vert, szürke darócba öltöztetett Istókot. Lábujjhegyen nyújtózkodik mindenki, sokan a környező fákra másznak. Tolongás, kavarodás, ökölrázás, indulatos szitkok, sikongások (,Jézusom, ezt a helyes gyereket akarják megkorbácsolni?”). Fogadások kötődnek, hogy Istók túléli-e a kegyetlen suhalmakat. A dobok másodszor is megperdülnek, föllépdel az emelvényre a vörös palástot viselő főkorbácsnok. Mielőtt bekötözné Istók száját, hogy ne óbégathas- son, az úrfinak sikerül egy rövid szózatot intéznie a jelenlévőkhöz:- Magyarok! Ideje, hogy elsöpörjük ezt az átkozott, meghasonlott világot, ahol a becsületért bitó, az árulásért... - De az állami főkorbácsnok erőszakosan belefojtja a szót, s közben azt diinnyögi: - A világ föleszmél majd, ha látja a munkámat. Istók szavait mennydörgő tapsvihar fogadja, a férfiak földobálják kalapjukat, a nők színes kendőket lobogtatnak. A tömeg közé vegyült titkosrendőrök magasra emelt ököllel ilyesmiket rikoltoznak:- Le a dolgozó nép ellenségeivel!- Le az amerikai imperializmussal! 91
