Életünk, 2006 (44. évfolyam, 1-12. szám)

2006 / 3. szám - Margittai Gábor: Reggeli a Lavinában

Lehetséges, hogy sosem érthetjük meg a polgári társasjáték szabályait?

Ülünk a Lavinában, kortyolgatjuk a borovicskát, és az ablakon át bámuljuk egyre álmosabban az ébredező lomnici vasútállomást. A reggel a gyalogturistáké, akik piperkőc alpinista-felszerelésükben elszántan ugranak fel az elekt- ricskára, hogy délig bevegyék valamelyik magashegyi menedékház éttermét, legyőzendő célként az obiigát fokhagymalevessel és a fahéjas-csokoládés gőzgombóccal. Később éledeznek az orosz és ukrán síelők, ők már valóságos divatbemutatót tartanak az állomáson: kiabálva, lökdösődve grasszálnak a peronon, márkás léceikkel komolyan veszélyeztetve egymás bukósisakos fejét. Minden olyan, mint egy fölkapott, elegáns alpesi üdülőhelyen, csak minden sokkal kisszerűbb, bumfordibb és nevetségesebb. Ma már. Amikor Podolinban sem. Nem csodálkozom a régi magyar világ hivatalnokain, akik saját pitiáner- ségüket hozták a fővárosból, s a Szepességben - vagy akár a székely Csíkban, a zsidó-ruszin Máramarosban, a rác-csángó Szerémségben, azaz minden stratégiailag fontos határmegyében - végzetesen összekeverték a kicsit a kicsinyessel.

Pedig ha valahol, hát a Tátra hegyi ösvényein, üdülőfalvaiban, pazar villáiban, szanatóriumaiban igazán szerves volt a magyar és a magyar-cipszer jelenlét. Ennek legszebb példái a magashegységekben húzódó, helyenként kapaszkodóláncokkal megerősített, százéves menedékházakkal biztonságossá tett túraútvonalak, a hajdani magyar hegymászókultúra legszebb emlékművei. Ma az orosz síturisták brutális erővel érzékeltetik - s a szlovákok kisajátító, áthasoní- tó földrajzi elnevezései ezt a hangulatot csak fokozzák -, hogy a Tátra csomópontjain mi a szerves és mi a szervetlen jelenlét. Hogy a szocreál maradványokat már meg se említsük.

Üldögélünk a Lavinában, és azon töprengünk, miközben egy harsány ukrán csoport mindenkit letaposva fölkapaszkodik az induló elektricskára, hogy milyen lehetett az oroszok vagy akár a tatárok, törökök, labanc és náci németek betörése és végigmasírozása a joviális műveltségű és jóllakottan polgári Sze- pességen. Mármint fizikailag, úgymond. Milyen lehetett az a pillanat, amikor az első kapcás, bocskoros, csizmás láb berúgta a magára hagyott városkaput, s a falon belülre lépve szemvillanás alatt fölszámolta a kőzár spirituális gyűrűjét, tetvesen, mocskosán, kiéhezve behatolt a kő-szeméremajkak közé, a legelső mozdulatával követve el a legrémesebb gyalázatot a városon. Megpróbáljuk felidézni azt a látványt, amint egy nomád kozák vagy cserkesz arc megjelenik a kövér cipszereké között, az idegenség és a fosztogatás lavináját indítva meg, ami ha ideiglenesen is, de tökéletesen megsemmisíti a várost és a városiassá- got. Arra gondolunk, hogy voltak idők, amikor a lokálpatriotizmus nemcsak büszke érzés volt, hanem véres vállalás, őrszolgálat és valódi városvédelem, a hely fönntartásának áldozata - akár békés cipészek, bádogosok vagy kovácsemberek céhes osztagaitól. És hogy a polgári közérzet alapja, minden régi gyalázat és kisajátítás ellenére, a szellemi-hadi tettek emlékén alapuló lokálpatriotizmus. A helyhez kötött emlékezet - mely most leginkább nosztalgiák és lidércnyomások kevercse. A helyi múlt értői nélkül csak állagmegőrzés van,

45