Életünk, 2006 (44. évfolyam, 1-12. szám)
2006 / 2. szám - Alexa Károly: Könyvről könyvre
egyed és alköltő”, „búköltő és magánpartizán”. ..’’Úgy volt már ezzel aJezo- viccsal, mint egy másik emberrel, akivel éppen jól el lehet beszélgetni, valójában csak élni nem lehet vele” - ezt ki mondja, vajon? Van, hogy az elbeszélő mindössze ennyi: „költőnk”. Van, hogy a/egy puszta egyes szám első személy tudósít, észlel, rögzít. Kitalálódik valaki, aki nem előad, hanem akivel olyan dolgok történnek, amelyek az íróval is „akár”. O Macera Mór „óbudai kisven- déglős és hazakutató”, „kisvendéglős és tömeghisztérikus”, „kisvendéglős és magángondolkodó”. Es ez a vendéglős alteregó azonnal megteremti a szöveg stiláris tereit - a világ egy nagyvendéglő, hazánk egy nyomorúságos, de jobb sorsra érdemes kocsma, az erdélyi magyarság állapota egy koszos poháron át szemlélhető, konkrétan a már meghatározhatatlan nációjú vendéglős, aki oláhul hajlong... De meghatározza a formát az is, ha találunk valakit, akihez szólhatunk. Az előadást beszámolóvá alakítja ez a beszélő helyzet. Galsai Pongrác bukkan elő, a halott íróbarát, aki nem válaszol és Szakáli, talán Sza- konyi Károly megfelelője, az írótárs, akivel beszélgetésbe lehet bonyolódni. Magánélet és világpolitika, vallás, az elcsalt demokrácia, 1956 emléke, külföldi utak, a kisebbségi magyar sors, olvasmányok - és még mi minden. Hol nyers publicisztika a szöveg, hol mint valami elszabadult „belső film” olvasztja ki a szót az indulatból, a gondolatot a látomásból, hol egyetlen szó vajákos ismétlése szervezi a szöveget, hol a klasszikus magyar novella csúcsteljesítményeinek körébe emelkedik az írás, mint pl. a Mi van a falon túli S mindenhol a vitalitás, az erő, az élethabzsolás. „Ezek nem igazi prózák, ezek krúdys, márais és mándys prózák” - nézi kisebb szövegeit Gyurkovics, de ez aligha pontos megfogalmazás. Annyiban igaz, hogy nem abba a vonulatába tartoznak a magyar prózának, amely kedélyesen vagy perlekedő vagy nemzetóvó elszántsággal előad, ábrázol, megjelenít, szabályos és célratörő, van eleje, közepe meg vége. Abba a „másságba” tartoznak, ahova Krúdy, Márai és Mándy is - csak persze másként. Költő írásai ezek - intuitívak és improvizatívak. Jellemzőjük inkább az ihletettség, mint a techné. Ilyenek külön-külön a Skizofrén történelem darabjai is. És együtt? Műfajtalan, azaz sok műfajú könyv: olvashatjuk önéletrajzként - aligha van olyan részlete, amely személyes elemet ne tartalmazna. Tekinthetjük nemzetpolitikai traktátusnak - Gyurkovics utóbbi évtizedeiben a nemzeti gondolat, s minden, amit ebbe tartozónak gondol, hallatlan súllyal szerepel, itt is. Lehet vélelmezni levélregénynek is. És ez a műfaji sajátosság az, ami új fejlemény a korábbi tárca-gyűjteményhez képest: itt a műfaj, a levél, folyamatosan jelenlévő, az elbeszélő szerep és hang nem változékony, és minden írás ugyanahhoz szól. Gyurkovics az életideje által befogott történelemről tárja fel ismereteit és mondja el véleményét, alteregót nem igényelt, viszont szükségét érezte annak, hogy valakihez szóljon. Ez egy barát, aki valaha az emigrációt választotta, aki nem válaszol a levelekre, de hallgatása mindig újabb és újabb szövegeket inspirál, aki sok mindent nem tud a távolban, de aki mindent megért - hiszi az elbeszélő -, hiszen innen került a hazától távolra, ott van ugyan, de mindig ide fog tartozni. Monológ, amelynek egy dialógust kell érzékeltetni. Mint minden igényes magánbeszédnek. Az egyes kis szövegek maguk is levél-formájúak, fönti jobb sarkukban kicsi dokumentumfotó, bélyeg gyanánt. És van még egy 94
