Életünk, 2006 (44. évfolyam, 1-12. szám)
2006 / 2. szám - Alexa Károly: Könyvről könyvre
hogy halott. Gyurkovicshoz is, Hernádihoz is illik ez a lét- és beszédhelyzet. Hernádihoz, aki sokkal jelentékenyebb elbeszélő és költő volt, mint ahogy ma a rondán manipulált irodalomkritikai „köztudat” számon tartja, akinek talán az utolsó „irodalmi” örömöt az okozta, hogy az Életünk tavalyi áprilisi számában a másik aggódó barát, Tornai József egy szép esszét közölt a Kiáltás és kiáltás című mesterműről. Ilyen című vers a kötetben is van - amelyben megint csak a látvány racionalitása és a képzelet szürrealizmusa, meg a blaszfémia és a megrendültség elegyedik, mind a szólóhoz, mind a megszólítotthoz illően és méltóan: „Na és amikor félrenyeltél az végleg beb.. .ott / arcod olyan lett mint a szentély / mit az Úr otthagyott / s mégsem voltál halott / ordítottak az eleven tér / s idő között a piros kakasok.” Boncolás és élveboncolás ez, Gyurkovics színpada most - mert darabot ír, rendez és játszik itt is - egy zajos, degusztáló és nyilvános és áhítatért esdő proszektúra. Ahol a boncnok odafekteti magát a tetem mellé, mert nem tud nem közösséget vállalni vele. „Benne van a versben a költő..., / mint egyetlen gyomban a saját életére tört keserűség” - írta régebben (.A vers). Zsolozsmának, azaz hórás.könyvnek mondja művét szerzője, rendszeres naponkénti imádkozásra való szövegek gyűjteményének, s ez megint csak groteszkjelzés, Isten csak mint szó szerepel itt, ahogy talán az életükben is jobbára, üres edény, amit meg kell(ene) tölteni. Valójában ez a háromnegyed száznyi kis szövegből álló gyűjtemény elbeszélés, sőt több történet foglalata. Az egyik történet: a barátságé. A másik: hogyan történik meg a másik ember halála. A fő elbeszélés tárgya: mi köze van és hogyan van köze a halálnak és ennek a halálnak hozzám. Töredékképekből épül fel egy folyamat, a haldoklás menetrendje és egy állapot, a meghaltság állapota. S benne a létezést képviselő alak, a barát, aki igazából csak megfigyelő lehet, szolidáris nem. Lássunk két darabot. A Koncert: „Nem hallgatsz többé semmi slágert / Zalatnayt se másokat / a néma mikrofonba átvett / hangon egy angyal tátogat.” A Parkinson-. „Parkinsonról úgy beszéltünk / mint gentlemanről akivel / ősrégi az ismeretségünk / de azt se tudjuk mit művel / jár-kel a házban tekeregve / talán szeretkezik lehet / tévézik alszik sír nevet de / nem mutatkozik be senkinek.” Érzékeny és érzéki egybeját- szatása a tényközlésnek és a valóságot megemelő líraiságnak, példája a kétfajta személyesség egymásba olvasztásának. És Szabó Lőrincnek - aki valószínűleg Gyurkovics legihletőbb elődje, akinek versvilága nem más mint Isten üres helye, amit kitölt a kutató szenvedély, a beavatásra mindenkor kész mámor, a bűn és bűntudat. „Azért lettem költő, mert embernek nem váltam be”, mondja Szabó Lőrinc utóda., és: „ő - azaz Szabó Lőrinc - még a vécén is verset ír”. A folyamatos írás tehát „higiénés” kényszer - a vers életforma. Nem életpótlék, nem az élet része és ajándéka, hanem az, ahol leginkább önmaga lehet. Lehetnek: elődje is, meg ő is. És talán a „téma” emlékezteti az olvasót, mindenesetre feltűnően hasonlít ezeknek a kis „hernádiádáknak” a szerkezete a Tücsökzene meg a Huszonhatodik év legjellegzetesebb darabjaiéra: a szikáran kifejtő, halmozódó sorok, látványleírások végén egy summázó, következtető, a semmibe kiáltó, megfellebbezhetetlen szigorúságú záradék - ilyenek: „hol van Isten, ki még egyszer egyberántja”, „és megbocsátani magamnak sose bírom”, „na ettől aztán meg kell bomlani”. 92
