Életünk, 2006 (44. évfolyam, 1-12. szám)

2006 / 1. szám - Tverdota György: Legalább N. A. sejtse meg...

- Milyen? - kérdezte. Mindössze egyet kifogásoltam: a málnabokorra tapadó zsíros papírt. Attila összehúzta a szemét, mintha képet szemlélne.- Az kell oda - mondta. - Látom.- Megengedem. Egy kiránduló hajíthatta el, s a bokorra sodorta a szél. Ebből azonban nem következik, hogy a bokron kell maradnia. Miért nem szeded le róla?- Nem lehet. Odatartozik. És ottmaradt.”

Másrészt figyelemre méltó, hogy Németh empátiájának, emberi beleérző képességének szintje nem ér fel kifinomult esztétikai érzékének magaslatáig. Nem vette észre, hogy az idézett első strófa a guggolva ringadozó málnatővel és a karján szendergő papirossal burkolt anyakép, s az árván maradt ifjú költőtől nem várhatta el, hogy a Mama emlékének erről az akaratlanul, de nyilván igen nagy mélységekből feltörő képéről lemondjon. Nem kell ebből messzemenő következtetéseket levonni, csak annyit, hogy Németh Andor nem elsősorban az emberi támaszt jelentette József Attilának. Inkább fordítva állt a helyzet. A végső összeomlásig inkább a fiatal költő viselte gondját a gyakran tétova, apatikus idősebb társnak. S erről nemcsak életrajzi dokumentumok, emlékezések szólnak, hanem a két magyar írástudó kapcsolatának egyik legszebb emléke, egy „medália”-szerű portré, amely a Németh Andor címet viseli:

Egy nagyon tiszta vízcseppet dörgöljetek a szemire - harminchat éve várja már térden a kékpúpú teve.

De József Attila életének értelme mégiscsak a költészet volt, s Németh Andor személyében majdnem olyan biztos társat kapott maga mellé a sorstól, mint Dante, aki Vergiliust kapta kalauzul. És ha támasznak nem is, de jó barátnak is, az életút és az emberi alkat figyelmes szemű, érzékeny tanújának is nagyon jól bevált az idősebb társ. Talán ő az, aki a leghitelesebben őrizte meg a pajkos, kedves, hetyke, játékos arcot, amelyet elfedett előlünk először a felelősségteljes, gondterhelt harcos szigorú tanáros attitűdje, majd pedig a megtört tekintetű, komor, szenvedő, esendő ember alakja: „Hadd ássam ki hát az önmaga ellen acsarkodó felelős költő mögül a hetyke, fiatal József Attilát, aki mindvégig lényének legtündéribb oldalával fordult felém, a keserűsségével évődőt, a sose szomorút, aki, mint a középkori szent, testvérének vállalta a fecskét, a cinéért, az elefántot, de az ordast, a kígyót és a gazdagot is. Csodálatos tünemény volt: sovány, játékos és hízelkedő, mint egy négyhónapos kölyökkutya és ugyanakkor csodálatosan bölcs, megbékélten igénytelen, mint egy buddhista szerzetes.”

Ez a tapasztalat íratta Némethtel azt a derűs hangvételű, bár súlyos életrajzi tényeket soroló összefoglalást is, amely a Literatura 1928-as évfolyamában látott napvilágot, és amely a költő tragikus halála után a róla kialakított kép egyik legfőbb forrása volt. Az idősebb barát indította tehát el a József Attila- legendát, amelyben az öngyilkosságnak természetesen kiemelt szerep jutott, így összegzi a cikk végén riportjának tanulságait Németh Andor: „Egy magyar költő pályafutása: Volt kanász, szárazdajka, fahordó, kenyeres, cukrászfiú, hall