Életünk, 2006 (44. évfolyam, 1-12. szám)

2006 / 2. szám - Buji Ferenc: A hegy

szimbolizálta! Csakhogy míg az egyik - a városlakó - nép számára ez legbensőbb, transzcendens vágyainak kifejeződése volt, addig a másik - a nomád - nép számára a legnagyobb blaszfémiát jelentette. A zsidóság a fölfelé törekvést csakis az Istenivel való rivalizálásként tudta értelmezni. De a korabeli zsidó felfogás nemcsak a zikkuraton, ezen a mesterséges hegyen ütközött meg, hanem idegen volt tőle mindenféle helyhez kötött épület is, hiszen az „építés” eszméjében valójában már benne van a „fel” eszméje: az épületfölépül, s mindezen felül még valamiféle szilárdságot, állandóságot, meggyökerezettséget is képvisel. E kettő ugyanis, vagyis a fölfelé irányulás és a térbeli stabilizálódás szorosan összetartozik. Csak az irányulhat fölfelé, ami előbb térbelileg stabilizálódott. Ami állandó horizontális mozgásban van, az képtelen elemelkedni a földfelszínről. S ha a zsidó ember letelepedve mégis rákényszerült arra, hogy templomot emeljen Istenének, az - mint a salamoni Templom - a maga lapos tetejével inkább hasonlított egy felvonulási épületre, mint egy keresztény templomra. A zsidó felfogás - ha szabad így fogalmaznunk - „horizontalizmu- sa” szemben állt mindennemű felfelé irányulással: ellenzett mindent, ami nem a föld felszínére lapulásnak, a szétterülésnek és a horizontális mozgásnak a jegyében állt. „Minden völgyet töltsétek fel, minden hegyet és halmot hordjatok el. Ami egyenetlen, váljék egyenessé, a hegyek ormai legyenek olyanok, akár a völgy” - írja Izajás (40:4), félreérthetetlenül kifejezve a zsidóság félelmét mindenféle magasságtól és mélységtől, vonzalmát mindenféle egalitarizmushoz, egyenlőséghez, kiegyenlítődéshez (vö. kommunizmus). Noha a kifejezés más értelemben használatos, joggal mondhatjuk azt, hogy a zsidóság „a fold népe”.

A minden „magaslati kultuszt” és feltornyosulást ellenző zsidó felfogásnak ezek a konkrét, materiális megnyilvánulásai azonban csupán tünetei avagy szimbolikus kifejeződései voltak annak a fundamentális horizontalizmusnak, amely a zsidó vallásosságot jellemezte. A zsidó vallásosság ugyanis az Istentől avagy az isteni világtól való szigorú távolságtartáson alapult. Ez a távolságtartás valójában két elem sajátos, csaknem paradox feszültségének eredménye volt. E két elem közül az egyik a zsidóság következetes teizmusa, sőt monoteizmusa, míg a másik egy rigorózus materializmus és antispiritualizmus, vagyis mindennemű felfelé való törekvés radikális elutasítása. A zsidóságban tehát a transzcendencia igenlése (teizmus) párosult a transzcendálás mindenféle lehetőségének az elutasításával (antispiritualizmus). Úgy is megfogalmazhatnánk ezt, hogy a zsidó vallásban és vallásosságban semmilyen helyet nem kapott a spiritualitás. A spiritualitás lényege ugyanis nem a „Fönt” tételezése, hanem a „Föl” gyakorlása. Mert noha a zsidóság számára a Fent és a Lent, az Ég és a Föld között volt kapcsolat, és különleges alkalmakkor Isten is megközelíthette a földi világot, de az ember egyetlen lépést sem tehetett az Ég felé. Valójában az Ég és a Föld két párhuzamos sík, és a földi ember feladata az, hogy eleget tegyen Isten parancsolatainak, míg Isten feladata az, hogy a neki való engedelmesség fejében a legkülönfélébb materiális javakkal lássa - vagy inkább halmozza - el az embert, amelyek közül individuális síkon a vagyont, a sok gyereket, a hosszú életet, a jó hírt és az ellenségek bűnhődését becsülték a legtöbbre, kollektív síkon pedig Izrael függetlenségét, illetve - ideális esetben - más népek fölötti hatalmát. E sajátos cserekereskedelmi aktusban tehát mindkét fél ad és kap, ám anélkül, hogy akár csak egyet46