Életünk, 2006 (44. évfolyam, 1-12. szám)
2006 / 2. szám - Buji Ferenc: A hegy
len lépést is tennének egymás felé. Mind az ember, mind pedig Isten megmarad a maga helyén. S ami általában vonatkozik az ószövetségi spiritualitás hiányára, az különösen vonatkozik az imádság ószövetségi értelmezésére: eszerint az imádság sem arra nem alkalmas, hogy az embert felemelje Istenhez, sem arra nem, hogy Istent közel vonja az emberhez. Az Isten és az ember közötti bensőséges kapcsolat: ez az, amire az imádság ószövetségi módja nem volt alkalmas. Ha az imádság meghallgatásra is talál, Isten nem magát adja az imádkozónak, hanem - hogy egzakt módon fogalmazzunk - a távolból intézkedik. A Föld megtagadása az Eg elérése érdekében, más szavakkal a külső és a belső aszkézis - ami mindennemű spiritualitásnak s így az Emberfia spiritualitásának is lényegét alkotta - szinte teljességgel ismeretlen volt a zsidóság számára. És pontosan ez az, ami a zsidó materializmus lényegét alkotja. Ha az alapvető zsidó életszemléletet és életgyakorlatot „horizontalizmus- nak” neveztük, akkor ennek megfelelően az Emberfia szemléletét joggal nevezhetjük „veitikalizmiisnak”. Míg a horizontalizmus, különösen ha a vallás területén is megjelenik, még az égit is a földi szolgálatába állítja, akkor a verti- kalizmus még a földit is az ég felé igyekszik felemelni - amit pedig nem képes fölemelni, azt veszni hagyja, attól elfordul, arról lemond. A vallásosságnak és a spiritualitásnak az a típusa, amit az Emberfia képviselt, homlokegyenest ellentétes volt tehát a korabeli zsidó mentalitással, s nyilvánvalóan homlok- egyenest ellentétes azzal a modern horizontalizmussal és immanentizmussal is, amelynek legkülönfélébb megnyilvánulásain - legyen az kultúra, politika, vallás, gazdaság stb. - úgyszintén ott van a földhözkötöttség kitörölhetetlen jele, s amelynek felhőkarcolói immár valóban azt szimbolizálják, amit a zsidóság számára jelentett Bábel tornya. Mert míg Bábel tornya a földtől való elszakadás és az Istenhez emelkedés égető vágyából nőtt ki, addig a modern metropoliszok felhőkarcolói annak a diabolikus szándéknak a kifejeződései, amely Istennel akar rivalizálni. A hegyek szeretete az Emberfia részéről csupán szimbolikus kifejeződése annak a felfelé törő spiritualitásnak, amely olyannyira idegen volt a zsidó vallásosság horizontalizmusától és földhözkötöttségétől. A hegy mint eszme, mint szimbólum sűríti magába mindazt a nóvumot, amit az Emberfia és tanítása jelentett a korabeli zsidóság számára. Mert ő volt az, aki először tanította számukra az önmeghaladás útját: a földi-emberi korlátozottságok meghaladásának útját; ő volt az, aki megnyitotta a zsidóság számára a spirituális magasba törésnek azt a útját, amely Izraelen kívül már akkoriban sem volt ismeretlen. 1 „Elhagyta Názáretet, és a tenger melletti Knfarnainnba költözött, Zebulun és Naftali vidékére.” : „Éjszaka a negyedik őrváltás idején a víz tükrén elindult feléjük. Amikor a tanítványok észrevették, hogy a vízen jár, megrémültek. »Kísértet!« - mondták, s félelmükben kiabáltak.” ■ „Aztán lejött velük a hegyről és egy sík terepen megállt. ... Ekkor tanítványaira emelte tekintetét, és megszólalt: »Boldogok vagytok...«” 4 „(A tisztátalan lélektől megszállott ember] éjjel-nappal állandóan sírboltokban és a hegyekben tanyázott, kiáltozott, és kövekkel ütötte-verte magát.” 5 „A sátán fölvezette [Jézust] egy magas hegyre, és egy szempillantás alatt megmutatta neki a földkerekség minden országát. ” 47
