Életünk, 2006 (44. évfolyam, 1-12. szám)

2006 / 2. szám - Molnár Miklós: Olyanok lettünk, mint a nyipandipandi

Egy nekrofil életpálya: Pancsovay Baltazár főrestaurátor abból tollasodik meg, hogy idegenbe csempészi és csempészeti, majd nyugat-európai meg amerikai gyűjtőknek adogatja el a régi magyar kézművesség, kivált a kádármesterség szerszámait és termékeit Maga is úgy tartja, kínlódik is miatta mindhalálig: elképzelni sem lehet nagyobb gazemberséget, mint föltépni, lerabolni, kilopkodni az országból, ami szervesen hozzátartozik, meggyalázni az itt sarjadt fákból honi mesterek készítette remekmívű tárgyakat, elárulni a kezeket, melyek megformálták, megtagadni az embereket akik használták e sokat viselt, sokat tudó szerszámokat. Megkeseredik a lelke a bűntudattól, belerokkan az ebül szerzett jómódba. Tolvajlott vagyona, „a bőr alatti pénz" rákos duzzanatokká lényegül át. Két évtizeddel később, midőn tele már a teste diónyi, ökölnyi, utóbb már görögdinnye nagyságú rothadó daganattal, beevez egy itáliai tóba, és a tó közepén beleveti magát a vízbe. Tonnányi kölöncként húzza le a mélybe az áruba bocsátott rengeteg sablon, módla, szívókés, görbe kés, szekerce, faragóbárd, gyalu, fűrész, csobolyó, sajtár, tőtike, boiveder, kármentő, kád, hordó. Puffadt tetemét három héttel később sodorják partra a hullámok. A megmaradt vagyont amit nem emésztettek föl a szerte a földkerekségen megkísérelt gyógyító kúrák, végrendeletében „a kádármesterség emlékeit ápolandó" alapítványra hagyja.

Egyazon vágy két arculata: Zirzabella hevesen vágyakozik, hogy végre érezze -van, de mert lennie annyi, mint bűnhődni, egyúttal megsemmisülni is szeretne. Ekképp kikötözve ingerelteti-gyötreti magát férfitársával. Fontos az is, hogy mindez fényképeken örökítődjön meg. Az, hogy van, nem elég: erről folyamatosan bizonylatok kellenek. Kölcsönössé válik az erotikus álcájú kínzás; egyre újabb fényrajzok készülnek. Zirzabella itt és így, egy burgenlandi templomban jut élete leghatalmasabb élményéhez, teljes „önkifejeződéshez” - egyszersmind orgazmushoz.

Naplójának legelső lapjára saját fölfeszített képét ragasztja be. A vergődésben, gyászban, önmarcangolásban fogant diáriumból, bár az őrületig túlteng benne a tákolt énecske kényszeres fecsegése, olykor a szentség közelléte is kisugároz. Mindig a közelsége csupán, mert a külsőleges keresztre feszülést — még ha, mint Zirzabelláé, netán áldozatul történne is sokakért, megöltek millióiért - valóságos megváltás, belső újjászületés nem követheti.

Az egyetemes „megváltás” (mitől is?) soha nem valósul meg, Mária fiának sem sikerült. Állíthatnánk-e, akárcsak „tréfaként”, hogy az Auschwitzban elgá- zosítottak vagy a magyar Auschwitz milliónyi elkapartja meg voltak váltva? Ámbár Mária fiának nem is állt szándékában semmiféle „megváltás”, ezt alighanem csak rákenték a Pállá kaméleonodott Saul meg az utódai, akik Jézust megdzsesszesítve, merő motívumként használva, megkomponálták belőle a maguk muzsikáját, a páli kereszténységet.

Zirzabella szadomazochizmusát az teszi már-már szakrálissá, hogy Jézus megfeszítése iránti irigység érzik ki belőle. (A kereszténység érdekében mellesleg senki sem tett többet Mohamed prófétánál, aki kereken tagadta, hogy megtörtént volna a keresztfán elkövetett - blaszfemikus és kulisszahasogató - istenfiúi öngyilkosság.)

7