Életünk, 2006 (44. évfolyam, 1-12. szám)
2006 / 11-12. szám - Deák László: Felkelő holtak
zátenni ehhez? Mindnyájan faképnél hagytak egy olyan rendszert, amely nem bizonyult érdemesnek a bizalmukra, s ezzel együtt, hazájuktól távol megtestesítettek egy szabadon gondolkodó és cselekvő' ideált. Amelynek lehetősége idehaza csak ígéret maradt. Elgondolkodtató, hogy éppen a forradalom félszázados évfordulójának idején ismét olyan történések adták elő magukat, amelyek nyugtalanítóan hatnak igazságérzetünkre, a nehéz választás esetét modellálják, olyképpen, hogy bárki ráébredhet, józan ítéletének megőrzése a tét. Nos, visszatérve mondandómhoz, az imént felsoroltak, mint cseppben a tenger, idézik fel mind személyiségükkel, mind munkásságukkal eg)' volt világ erényeit és tragikumát, emlékezetünk felkelti őket, midőn, egyszersmint megelevenedik velük a felkelés maga is, rövid tartamával, de mélyreható tartalmával, valamint az összetartozás kötelékének el nem enyésző életértékével. Bizonyára nagy szavak ezek. De ne felejtsük, a ma megszokottnál biztosan magasabb éthoszban járunk, ha közöttük járunk. „Isten malmai gyorsan őrölnek” - írta le Márai patetikusan 1956. október 23-án, amikor Illyés közreadott naplójában fogfájásáról panaszkodik, Miskolcon járván. Nem akarom a két jeles férfiút egymás ellen kijátszani - nem is biztos, hogy jó kimenetele lenne -, de valami ilyesmiről van szó, mintha az aggodalom aránya megfelelően szimbolizálná a nézet különbözőségét. Nem mondom, hogy az értékét. Mert a nevezett, immáron lezárult életműveket szemlélve, minduntalan abba fogunk akadni, hogy a világ s emberi élet más aspektusa jelenik meg bennük, mint az, az azonos időben itthon megszokott. Oly annyira, hogy az új honi irodalmi törekvések sok tekintetben bennük találnak majd fogódzót, bevallva vagy bevallatlanul. Mindehhez a szellemi bátorság és körülmények adta szabadság teremtett alapot, és mi tagadás, a „nincs vesztenivalónk” bátorítása. Fórumaik is - ahol persze volt vesztenivaló — így jöttek létre. Elsősorban a nyugatra vitt Irodalmi Újság s a már ott alapított Látóhatár, és Új Látóhatár, a Magyar Műhely, és az Arkánum, mind a maga imponálóan magas irodalmi nívójával, szerkesztői következetességével, hogy ki ne felejtsem a boldogult emlékű, Rezek Román szerkesztette Ahogy lehet című párizsi periodikát. A mából visszatekintve vajmi nehéz felbecsülni e folyóiratok jelentőségét, az anyanyelvű publikációs lehetőséget, a műhely melegét, de említve még, hogy e példányok szárnyán juthatott csak el az alkotók neve és műve, ha nehezen is, a hazába, hogy hasson. Ahogy valóban hatott. Az összkép természetesen nem ilyen tiszta, hiszen idővel idehaza is beértek és megjelentek a forradalomtól megperzselődött, titkon fellélegzett új irodalmi figurák, akiknek teljesítményéhez kevesebb kockázattal lehetett kapcsolódni, sőt, velük a korábbi inspirációt akár törölni lehetett a listáról. Es ebben a váltásban bomlott ki az emigráció irodalmának, íróinak tragikus vonása, az irodalmi értékelés lassan kibontakozó kettős mércéjében, amely még mindig jelenvaló. Készéi István, Parancs János, Thinsz Géza, Baránszky László például minden igyekezet ellenére sem tudott a mérvadó körök által bevett s klasszifikált költő lenni, jóllehet Parancs és Baránszky ténylegesen haza is tértek. Előbbi, mint irodalmi szerkesztő is, túl nem becsülhető szolgálatot tett a kortárs líra megjelentetésének. Az utóbbinak New York-i otthona az utazó anyaországi 100
