Életünk, 2006 (44. évfolyam, 1-12. szám)

2006 / 11-12. szám - Deák László: Felkelő holtak

írók-művészek zarándokhelyének számított. Ugyanig)? a Stockholmban élő Thinsz Géza, „szófuvaros”, a szerelmi líra és a bús magány színeinek avatottja, mérhetetlenül sokat tett a magyar lírikusok bemutatásáért, svéd közvetítéséért, közismerten önzetlenül. Végső soron honi terepen egyikük gesztusát se viszonozták méltóképpen, művűiknek legfeljebb marginális hely jutott. Nem arról van szó, hogy ne méltatták volna, teljesen figyelmen kívül hagyták volna teljesítményüket, ez igaztalan lenne, de nem kezelték őket egyenrangúként, gyakran a náluk jóval fiatalabbak sem. Közülük a legmostohább sors Készeinek jutott. Pilinszky epigonjának tekintették ezt a születetten éteri hangú költőt. Akivel nem tehetem meg, hogy meg ne idézzem egy vers erejéig, amiként a Szabadulás egykor, az Irodalmi újságban megjelent: „Tulajdon árnyékoddal szembesítve, / ugrásra kész szíveddel szemtől-szembe, / magadat önmagadra felfeszítve, / saját pőre testeddel összefekve, / időtlen-időktől, öröktől fogva, / tulajdon tengelyed körül forogva, / saját véred sűrű sodrába dobva, / maró levedben főve, hánykolódva, / tüskés gondod tüskéin föntakadva, / karóba, nyársra húzva: önmagadra, / e viharzó, gerincroppantó földi éjben, / saját lélegzeted sötét szelében, / földre görnyedt törzseddel hajladozva, /saját élő arcodba befalazva, / éjt-nap azon gyötrődsz, hogyan lehetne / kitörni énedből a végtelenbe, / s véredből egyetlenegy karcsapással / átúszni boldogan akárki másba. / Önmagádtól örökre elbúcsúznál, / saját lényed sodrával szemben úsznál./ Ha kijutsz majd a végső, túlsó partra, / szárítkozni kiülsz az örök napra. // Leszárad rólad múló, földi voltod, / boldogságod száj nélkül is / a sirályoknak elsikoltod.” Mindőjük becsületére legyen mondva, hogy higgadtan és méltósággal viselték visszás szerepüket, mindvégig.

'Lalán még elszomorítóbb sors jutott az idősebb nemzedék azon tagjainak, akik itthon sem tartoztak az ismertebb nevek közé, kikerülve pedig, tengerentúli nagyvárosi miliőben folytatták polgári életüket. Nézetük és ízlésük egy régebbi irodalmi eszményhez kötötte őket, amelyet gonddal és igényesen műveltek. Ilyen volt például Tűz Tamás, Fáy Ferenc és Kannás Alajos. A náluk jóval idősebb, de már itthon közismert, megbecsült írónak tekintett Márai Sándor, Cs. Szabó László, Szabó Zoltán, Faludy György az előzőeknél jóval kitüntetettebb, számon tartottabb feladatot töltött be, hiszen Márai kivételével irodalomszervezői szerepet is vittek, kiterjedt kapcsolatokkal rendelkeztek, amelynek következtében az emigráció meghatározó képviselőivé váltak. De ha arra gondolok, hogy nevüket jóformán a ’80-as évek végéig hivatalosan nem volt ajánlott említeni itthon, a kép már nem oly rózsás. Mostanra pedig Faludyt és Márait inkább sztárolni igyekeznek, sikerszerzővé avanzsálták őket. Azt a Márait például, akinek utolsó Napló kötete az emberi magány, kétség- beesés, a végsőkig megőrzött erkölcsi méltóság megrázó dokumentuma.

Flog)? végül, de távolról sem utolsó sorban, az úgynevezett közép- nemzedéknek mára megboldogult tagjairól szólva azt a fájó névsort idézzük fel, amelynek tagjai talán a legtöbbre voltak hivatottak, De váratlanul bekövetkezett és sokszor drámai hatású haláluk sokkal inkább a végzet döbbenetes működését igazolta, semmint hogy életművük fontosságára hívta volna fel a figyelmet. Például mint az emigráció legrobosztusabb tehetségének, Bakucz Józsefnek esetében, akit még életében megérinthetett egyko101