Életünk, 2006 (44. évfolyam, 1-12. szám)

2006 / 11-12. szám - Deák László: Felkelő holtak

DEÁK LÁSZLÓ

Felkelő holtak

1955-ben meghalt Einstein és Thomas Mann. Az osztrák államszerződést követően a szovjet csapatok elhagyták az ország területét. De nem hagytak el bennünket. Apám könnyezve káromkodott. „Ezt csinálták velünk!” ismételgette, pláne, hogy Ausztria kinyilvánított semlegességét elfogadták a győztes hatalmak.

Valahogy így kezdődött minden, innen datálódnak a mi dicsőséges napjaink, meg az ezt követő bukásunk is, mindezek folyamodványaként került 200.000 honfitársunk menekültként a vakvilágba. Mások pedig hasmánt hekaparva az édes anyaföldbe, vagy évekre rács mögé dugva, magunk és a világ szégyenére. Azután, legalábbis idehaza kuss volt erről, megnézhette magát, aki nem tartotta be az ukázt. Persze, ennek ellenére se tartotta be mindenki.

A társadalom ettől kezdve kettészakadt, az egyik fél dacosan őrizte emlékezetét, bármi történt aztán, míg a másik ezerféle okból feladta az emlékezés luxusát, értve ezen, hogy képes volt ellenforradalomnak nevezni - a hatalom kívánsága szerint - röviddel korábbi meggyőződését, szenvedélyes hőstettét.

Azoknak, akik ötvenhat telén elhagyták az országot, ilyesféle választásuk nemigen volt, hiszen az életük attól kezdve gyökeresen megváltozott, az emlékezés tehát egzisztenciájuk elidegeníthetetlen részévé vált. Hasonlatosan egyébként a negyvenes évek végi emigránsokhoz, akiknek még náluk is kevesebb bizalma volt a szocializmus mint államrend iránt. Nyugaton aztán összetalálkozott ez a két generáció, mindegyik a maga rezignáltságával, csalódottságával, illúzióival s a jövőre vonatkozó elképzeléseivel.

Itt most csak azokról lesz szó közülük, akik az irodalom mezején vagy vidékén jeleskedtek, és fájdalom, már nincsenek közöttünk. Emlékeinkben élnek, felkelnek a emlékezetben, miképpen a felkelés emlékezetében formálódtak ki olyanná, ahogy emlékezetünk megőrizte őket.

Szomorú aktualitást ad mindennek Faludy György minapi halála, aki furcsa mód mindkét nemzedéket a maga módján megtestesítette, életkora és életsorsa kapcsán. Mások fejére ugyanakkor, nem kevesebb érdem, megpróbáltatás, helytállás ellenére még annyi fény se hullt, mindmáig, mint az övére, nem tudták elfoglalni a nemzet szívében és lelkiismeretében az őket megillető helyüket. Olykor szóba kerülnek ugyan, de a tisztelgő tisztességből hiányzik az összetartó érzelem.

Es itt most nevek felsorolása következik, egy nagyon is töredékes, esetleges lista: Bakucz József, Baránszky László, Parancs János, Készéi István, Bikich Gábor, Lehoczky Gergely, Major Zala Lajos, Hanák Tibor, Cs. Szabó László, Szabó Zoltán, Rezek Román, Márai Sándor, Tűz Tamás, Fáy Ferenc, Zend Róbert, Siklós István, Thinsz Géza, Kannás Alajos, Pátkai Ervin és Szakái Imre. Megannyi felemelő és tragikus történet, vajon érdemes e valamit hozDeák László és András Sándor értekezése Hévízen hangzott el előadásként a 2006. évi Csokonai Napokon.

99