Életünk, 2006 (44. évfolyam, 1-12. szám)
2006 / 11-12. szám - Mánta György: Szajkótoll a súgólyukban
vénkisasszony pártitkárból pedig valósággal árad a romlott halak bűze. 1953-ban futótűzként terjedt el az épületben, hogy a legközelebbi úgynevezett rendezvényen Jékely Zoltán erre az alkalomra írt egyfelvonásosát fogjuk bemutatni. Zsoli „színre lépése” engem egyfelől azért lepett meg, mert az így vág)? úgy óhatatlanul mozgalmi jellegű nyilvános komédiázástól mindig is utálkozott; másfelől azért, mert nem értettem, hogy ha már ki akarja használni a politikai enyhüléssel fölkínálkozó szereplési lehetőséget, miért nem egy rangjához méltó fórumon él vele. Hosszas morfondírozásra azonban nem volt időm, mivel Zsoli felkeresett, és megkért, hogy vállaljam el darabja főszerepét, lévén, hogy először olvasom a színművet, s felmérem, futja-e „tehetségemből” a szerep megformálása, és csak ezt követően mondok majd igent vagy nemet. Az egyfelvonásos vagy inkább jelenet valójában egy hosszú monológból állt, melyet az idős, bajszos-szakállas könyvtárnok intéz már-már az egész emberiséghez. A hatásos fordulatokban bővelkedő tiltakozás a bibliotékákban is teret kapó elgépiesedés ellen irányult, ahogy már a cím is sejtette: Autoradarmag- netokatalogizátor. A két mellékszereplő, a kihívóan szép könyvtároslány meg a tedd ide, tedd oda fajankó csupán azért került a színpadra, s kapott egy-egy nyúlfarknyi, jövés-menéssel párosított szöveget, hogy némi mozgást teremtsen a monológ előtt és után, csökkentve a darab eseménytelenségét. Arra gondolva, hogy csak egy mulatságos játékról van szó, végül elfogadtam a szerepet. Közben persze az én fülemet sem kerülte el, hogy munkatársaim mekkora kíváncsisággal készülnek a nagy eseményre, hiszen Zsoli most először vállalt részt eg)? ilyen műsorban, ráadásul mint szerző. A rendezvény időpontja vészes gyorsasággal közeledett, a próbákat sürgősen tető alá kellett hoznunk. Én buzgón magoltam a szövegemet, a másik mellékszereplővel, Lajossal nem gyűlt meg a bajunk, gondot csupán Betti, a szép könyvtároslány alakítója, Zsoli egyik akkori szerelme okozott. Bettit reprezentatív szépségként tartották számon, ráadásul a tanulóéveiben széles körű műveltségre tett szert, a szülői házban pedig választékos modorra szoktatták, így osztatlan népszerűség övezte. Kiszámíthatatlan szeszélyeivel a körülötte nyüzsgő férfihadnak viszont pokollá tette az életét, a Zsokét is. Máig sem tudom például, hogy mi okból, de a három próba egyikén sem jelent meg, már-már tüntetésképpen, pedig vállalta a szerepet. Minden alkalommal másfél órát is hiába várakoztunk rá, jóllehet a színpadi mozgást célszerű lett volna legalább egyszer összehangolni. Végül engem hagyott el a béketűrés, és felszólítottam a csalódottságában letörten gubbasztó Zsolit, hogy tanúsítson kellő határozottságot Bettivel szemben, mert így akár botrányba is fulladhat az előadás. „Szerző vagyok, Mánta, gúzsba van kötve a kezem”, válaszolta. „Ha a te darabod sikere forogna kockán, oroszlánként küzdenék érte, de így...” A kudarccal végződött próbák után Zsoli némileg magához tért, s azzal mentegette előttünk Bettit, hogy „szörnyű neuraszténia kínozza ezt a szerencsétlen lányt, borzalmas mennyit kell szenvednie”. Neuraszténia ide, neuraszténia oda, a bemutató időpontját már nem lehetett módosítani, annál kevésbé, mivel az előadás a Zsoli iránti tiszteletből a 69
