Életünk, 2006 (44. évfolyam, 1-12. szám)
2006 / 11-12. szám - Pomogáts Béla: "A véletlen tündéri ajándéka"
POMOGÁTS BÉLA „A véletlen tündéri ajándéka" KOSZTOLÁNYI A KÖLTÉSZETRŐL Közel negyedszázada (1982-ben) a korán eltávozott Sík Csaba összeállításában megjelent Budapesten egy Ars poeticák a XX. századból című terjedelmes szöveg- gyűjtemény, amely a modern kor íróinak, zenészeinek és képzőművészeinek vallomásait gyűjtötte össze arról, hogy ezek a művészek miben is látták mesterségük lényegét. Az igen sok külföldi (német, angol, francia, olasz, görög) költő mellett viszonylag kevés magyar költő művészbölcseleti vallomása kapott itt szerepet, Kassák Lajoson, Szabó Lőrincen, Dsida Jenőn, Nemes Nagy Ágnesen kívül Kosztolányi Dezsőé is, akinek nézeteit Mamis Aurelius című nevezetes költeménye képviselte. „Semmi, ami barbár / nem kell soha nékem, semmi, ami bárgyú (...) Csak a bátor, a büszke, az kell nekem, ő kell, / őt szeretem, ki érzi a földet, / tapintja merészen a görcsös, a szörnyű / Medúza-valóság kő iszonyúját / s szól: »ez van«, »ez nincsen«, / »ez itt az igazság«, »ez itt a hamisság« / s végül odadobja férgeknek a testét. / Hős kell nekem, ő, ki / déli verőben nézi a rémet, / hull köny- nye a fényűén / és koszorúja / izzó szomorúság.” A Kosztolányival foglalkozó irodalom a költő sztoikus filozófiájának tanúságtételeként szokott hivatkozni erre a költeményre, s valóban, inkább bölcseleti vallomás ez, mintsem „ars poetica”. ATindazonáltal Kosztolányi, költészetfelfogása is kiolvasható a versből, az a racionalista megközelítés, amely révén a költő magát a mesterséget és ennek törvényeit értelmezte. Kosztolányi ugyanis általában elutasította azt a romantikus felfogást, amely magát a költészetet a titkok világába utalta, és a mitikus fogalmak között helyezte el. A versek világának megközelítésében többnyire szemben állott azokkal a nézetekkel, amelyeket korának irodalomértelmezése vagy' éppen iskolai oktatása képviselt. Nem a költő életrajzát vagy élményvilágát állította a „versesztétika” és a „verselemzés” középpontjába, holott a hazai versértelmezés még a harmincas években sem tudott igazán elszakadni ettől a hagyományos megközelítéstől, ezenkívül a költői mű „szellemtörténeti” helyűnek és összefüggéseinek vizsgálatától is tartózkodott. Mindenekelőtt magát a szöveget tekintette irányadónak és értelmezésre érdemesnek, függetlenül attól, hogy'a költemény milyen életrajzi, irodalomtörténeti, fdozófiai kontextusban foglal helyet. Tulajdonképpen azt a „szövegközpontú” megközelítést választotta, (vagy7 éppen alapozta meg), amely a magyar irodalomértelmező kultúrában valójában csak a mögöttünk álló három évtizedben vált általánossá. Ennek a szövegközpontú értelmezési kultúrának a kialakításában több huszadik századi irodalomtudományi iskola és teoretikus hajlamú költőegyéniség is szerepet vállalt, mondjuk, a francia „explicaton de textes” irányzatától az angol „close reading” irányzatáig, vagy az orosz strukturalizmusig és T. S. Eliotig. Valójában ez a modern költészetértelmezés és költészetkritikai gondolkodás jelenik meg Kosztolányi elméleti írásaiban, természetesen anélkül, hogy a magyar költőt Ltármiféle teoretikus szándék vagy' a korszak költészetelméleti irányzatainak tanulmányozására irányadó késztetés 50
