Életünk, 2006 (44. évfolyam, 1-12. szám)
2006 / 11-12. szám - Pomogáts Béla: "A véletlen tündéri ajándéka"
vezérelte volna fejtegetéseiben. Kosztolányit pusztán eredendő racionalizmusa és a műalkotás mibenlétének ésszerű szemlélete vezette azokban a korántsem elméleti és tanulmány-jellegű írásaiban, amelyekben a költészet esztétikai mibenlétére és a költői hatás titkaira keresett magyarázatot. A Nyugat 1920-as évfolyamában közre adott Tanulmány egy versről című írásában, amely különben Goethe híres versének, A vándor éji dalának magyar tolmácsolásait helyezi kritikai mérlegre, a következőkben világítja meg a költői művek esztétikai értékének vizsgálatára irányuló módszert, amelynek segítségével arra kívánt kísérletet tenni: „hogy pusztán a versekből értesse meg a költőket”. „Módszerem - fejti ki - az volt, hogy a fejtegetendő költők egy-egy versét vettem elő, melyekből kibontottam az egyéniségüket, de úgy, hogy a költeményt külön, elzárt világnak tekintettem, és anélkül hogy a tárgyukkal vagy a költő életrajzi kapcsolatával foglalkoztam volna, magát a szöveget vizsgáltam, vers- és hangtani szempontból, s mindenekelőtt arra a kérdésre akartam feleletet adni, hogy7 miért kell az illető verset jónak vagy rossznak tartani? Szóval, a formából haladtam fölfelé, nem megfordítva, mint az esztétikus zöme teszi...” A követett módszert mindenekelőtt az ésszerű megközelítés lehetőségének tekinti, és ezt bizonyítandó, nagyon jellemzően a húszas évek gondolkodására, a természettudományos megközelítésmódra hivatkozik. „A módszer - olvassuk Kosztolányi érvelését - bármily7 kezdetleges kísérlet is - az esztétikába a természettudomány rendszerét óhajtja belevinni.” Nyomban megvilágítja azt is, hogy a magyar irodalmi kultúrában szokásos versmagyarázatok, vagyis a hazai versesztétikai gyakorlat miért nem tekinthető tudományosan hiteles eljárásnak. „Azt hiszem - jelenti ki -, nem mondok vele újságot, ha megállapítom, hogy a mai versesztétikánk alig áll tudományosabb színvonalon, mint a kínai orvostudomány, mely embertestek helyett nemrég még dinnyéket boncolt, és inkább babonákban hitt, mint annak, amit érzékeivel tapasztalt. Még ma is összetévesztik a verseket a versek tárgyával (az érzéssel és a gondolattal), az olvasók azon az alapon ítélkeznek fölöttük, hogy7 rokon érzést vagy rokon gondolatot találnak-e. Ekkor kijelentik, hogy a vers jó vagy rossz. A bíráló is észleleteinek végeredményét közli, mely bármily alapos és jóhiszemű, többnyire csak általános, s a port tulajdonképpen sohasem az dönti el, amit a kritikus fölfed, hanem az, hogy a műveltsége, az ízlése, a becsületessége, az irodalmi múltja folytán hisznek-e neki, vagy sem. Sehol ol\7an tág tere nincsen a beleképzelésnek, mint itten.” Hat esztendő múltán, ugyancsak a Nyugatban megjelentetett Új költészetünk című írásában megint csak az akkori (és persze a jelenben is élő!) közfelfogással szemben állapítja meg azt, hogy a költészet lehetőségei nagyon is korlátok közé szorultak a szellemi élet munkamegosztásának modern kori fejleményei következtében. „A XIX. század - jelenti ki - az élet hatalmas területét, melyen a költő annak előtte szabadon portyázott, föl parcellázta és gyarmatosította. Egy részét a politika szakította le magának, másikat az újság, harmadikat a regény, negyediket a tudomány, mely már nemcsak skatulyázott, cédulázott, hanem fényű vetett a nagy kérdésekre, tisztázott olyan árnyalati finomságokat, melyekre eddig csak a költőtől vártak feleletet. Az új költő területe megszűkült és gazdagodott.” Következésképp „pusztán az maradt övé, ami megillette, az élet felbogozhatatlan rejtélye. Egyetlen kincse az egyénisége lett, az, hogy teljesen különbözik másoktól. Ezt pedig, miután 51
