Életünk, 2005 (43. évfolyam, 1-12. szám)
2005 / 10-11. szám - Kiss Gy. Csaba: Egy lengyel író a totalitarizmus természetéről
azonosítani azzal a személlyel, akit 1956-ban Stanislaw Vincenznek hívtak) valami legyőzhetetlen optimizmus, őszinte meggyőződés arról, hogy minden emberben van jó is, hogy az emberek képesek megváltozni, egy napon - hor- ribile dictu - még a szovjet totalitarizmus is megváltozhat 1939 szeptemberében írónk azok közé a lengyel értelmiségiek közé tartozott, akiknek voltak ismeretei az orosz-szovjet világról; néhány megjegyzéséből kiderül, hogy járt a cári időkben Oroszországban, bécsi tanulmányai idején találkozott orosz egyetemistákkal. Első felesége Oroszországból származott. És ami alapvető a párbeszéd és a megértés szempontjából: tudott oroszul, ismerte a nyelvet és a kultúrát. Valamennyire foglalkozott is a szovjet rendszer működésével, fiatal éveiben publicisztikai írásaiban szintén tárgyalt ilyen kérdéseket. Semmi illúziója nem volt afelől, mit hoz szűkebb pátriájának a megszállás és a bolsevizmus. Visszaemlékezései két világ kibékíthetetlen különbségeiről tudósítanak, a megismerés, ha úgy tetszik, beavatás folyamatáról, hogy miként tárulnak föl előtte a szovjet világ mechanizmusai. Tüzetes elemzés helyett csupán ennek a szembesítésnek néhány alapvető mozzanatát kívánom bemutatni. A nyugati polgári demokráciák értékrendje szerinti alkotmányosság és törvényesség szempontjából mind az Osztrák-Magyar Monarchia, mind a két világháború közötti Lengyelország nagyjából megfelelt az alapvető normáknak, a polgár és a hatóságok kapcsolatában érvényes volt az az elv, hogy mind a két fél számára ugyanaz a valóság létezik, és a hivatal vagy a rendőrség elé kerülő személy cselekedeteit elvileg a tényeknek megfelelően mérlegelik. A börtönbe kerülő író számára csakhamar világos lett, hogy a szovjet szervek nem az egyes elkövetőket akarják felelősségre vonni, hanem példát kívánnak statuálni a tömeges le- tartózkodással: „...e szervek nem a törvényesség őrzői, nem azért vannak, hogy gondosan kivizsgálják a bűntényeket, ezzel a hajtóvadászattal csak a tömeges menekülésnek akarják elejét venni...”.8 A kommunizmus valamiféle állandósított hadiállapotot jelent. A hatóságok újra és újra kiszámíthatatlan meglepetéseket okoznak rendeleteikkel. így vonták ki a forgalomból a lengyel pénzt a megszállt Kelet-Galíciában, így vezették be kényszerre] az útlevélrendszert (ezekkel a Szovjetunió területén érvényes „útlevelekkel” a cári Oroszországhoz hasonlóan valójában saját állampolgáraik mozgását kívánták korlátozni és ellenőrizni). A totalitarizmus körülményei között, jegyzi meg az író, „Már nem számítottak az emberek, ’elemekben’ és osztályokban gondolkodtak”.1' A szovjet mentalitást kitűnően jellemzi a pénzügyi osztályvezetőről hallott történet. Azt javasolta a beosztottjának ez a szovjet hivatalnok, osztozzanak meg a kasszában lévő pénzen, s írjanak egy jegyzőkönyvet, hogy kirabolták az irodát. A fiatal beosztott azt válaszolta főnökének, hogy a jegyzőkönyvet aláírja, de nem kér a pénzből. Erre a vezető e szavakkal bocsátotta el a fiatalembert: „Takarodj innen, te barom! Nélküled is fölépítjük a szocializmust!”10 A mindenható propaganda hatása alá került szovjet emberekkel gyakran nem volt könnyű párbeszédet kezdeményezni. Aki föntebb állt a hierarchiában, mint például a börtönőr a rabnál, az nyugodtan tegezheti, valódi partnerségről szó sem lehet a beszélgetésben. A monológ gyakorlói számára tulajdonképpen nem létezik párbeszéd, az információ áramlása csak egyirányú lehet, 75
