Életünk, 2005 (43. évfolyam, 1-12. szám)

2005 / 10-11. szám - Kiss Gy. Csaba: Egy lengyel író a totalitarizmus természetéről

fölösleges akár meghallgatni is a másik fél érveit. Nagyon tanulságos, hogyan érzékelteti a lengyel író a szovjet világ hirdetett elveinek és valóságának a különbségét. Egyszer már-már meggyőzik arról, hogy a Szovjetunióban sikerült fölszámolni a régi Oroszországban elterjedt durva, trágár beszédmódot. Hamarosan tapasztalhatja azután ennek az ellenkezőjét. A szovjet típusú totalitarizmusnak lényeges vonása lepleződik le itt, a homogenizáló, ideologikus propagandanyelvezet uralmának jellege. Ebben a nyelvhasználatban ugyanis jelölőnek és jelentettnek nincs értelmes kapcsolata, a jelek és a jelentések összekapcsolása önkényes, a hatalmi centrum szeretné ezt saját monopóliumává tenni. A párbeszédet, a véleménycserét, a meggyőzés és a meggyőzetés lehetőségét kereső író az egyik leglényegesebb pontján leplezi le a rendszert. „A legfőbb érték az ember”, hirdetik lépten-nyomon, s ennek az embernek rendre a legsúlyosabb megaláztatásokat kell kiállnia. A jelszó szinte kegyetlen gúnynak hangzik az író fülében, pedig nem gúnyos értelmezése volt használóinak és terjesztőinek a célja, hanem annak a tudatnak a besulykolása a szovjet ember fejébe, hogy semmit sem tehet, helyzete reménytelen, a felsőbbség akaratából minden megtörténhet vele; hogy nincs menekvés.

Zabie község történetéből idéz föl az író egy esetet. A XIX. század hetvenes éveiben, az alkotmányos idők hajnalán úgy döntött a bíró, elszakad a falu Ausztriától, és a település bejáratánál fölíratta egy sziklára: „Itt hisznek az embernek, ez a mi igazi alkotmányunk”. Kiszabadulván az NKVD karmai közül arra gondol Vincenz , ennek az intézménynek a kapujára az illenék, hogy: „Itt nem hisznek az embernek, és ez a mi igazi alkotmányunk”.11 Az első kelet-galíciai kommunista választások bemutatása során a brutálisan lejátszott választási komédia ellenére mégis annak a reményének ad kifejezést az író, hogy maga a választás elve, a tény, hogy urnához hívják az embereket - függetlenül attól, hogy egyáltalán nincs lehetőségük választani -, minden homogenizáció és erőszak ellenére azt üzeni, számíthat kinek-kinek a véleménye, és egyszer valamikor érvényesülhet a consensus omnium elve, vagyis remény lehet a változásra.

Magyarországon az ide-oda hullámzó front viharos eseményei között kerül sorra az a beszélgetés, amelyet az író a szabadságról tartott szimpóziumnak nevez. A szovjet számvevő százados és kíséretével eltöltött este a platóni Lakoma hagyományát idézi. A szovjet katonák váltig bizonygatják, hogy a háború után majd minden megváltozik hazájukban, mert szabadság nélkül nincs értéke a dolgoknak. A szovjetek bejövetelekor Stanislaw Vincenz a Dunakanyarban élt, Nógrád- verőcén. A front átvonulása és a szovjet megszállás első heteiben az író mint oroszul tudó lengyel, fontos, gyakran életmentő közvetítést is végzett a megszálló