Életünk, 2005 (43. évfolyam, 1-12. szám)

2005 / 10-11. szám - Tornai József: Villámsújtotta kor (részletek az esszékötetből)

ti magát) a végtelenre, a mindenségre áhítozik. Unamunónak, az ismert spanyol filozófusnak A tragikus életérzés című könyve jut eszembe. A katolikus gondolkodó alapjában véve tudja, hogy az emberi lény nem lehet halhatatlan, mégis ezerféle módon akarja megtalálni (s úgy véli néha, ez sikerül is!) az öröklétet.

Persze, hogy tragikusnak érzi a létünket.

Pilinszkynek is ez a baja: „Szólj, rovarok arája, ha öröklétre születünk, mért halunk meg hiába?” Minden vagy majdnem minden attól függ, kinek mi a hite, fölfogása. Ungaretti minden verse arról panaszkodik (vagy dicsekszik?): az nem lehet, hogy ... Pedig „csak” azt kellene egyszer tisztáznia: az individuális öröklétben hisz vagy a kozmikusban. Mert itt a vallásos félreértés, sőt félremagyarázás: a szellem mint a lét minden dolgát-lényét betöltő, alakító energiája végtelen, a külön egyedi létezések csak örök átalakulásukban jelennek meg. De Ungaretti még képtelenebb megszállottság áldozata mint költő. Végletes múzsája arra kényszeríti, hogy mindent egyetlen szóban, képben, kiáltásban mondjon ki. Mintha lehetne örökké ilyen tömörség az emberi beszédben! Sőt, mintha lehetséges volna, ha elég erős az ember, az ihlet, úgy beszélni, mintha hallgatnánk! Halálos, gőgös csönd és megnevezés egyszerre! Egy szó, egyetlen szó, egyetlen kép, hasonlat mázsás terhet hord, maga alá nyomja az olvasót. Ezért csupa egymás alá írt szó, rövid időtartam az Ungaretti-mű a legnagyobb csúcsokon, s ezért ismerős, átlagosan jó költészet a hosszabbra elszabadult versekben, ciklikus vallomásokban.

Amennyire megpróbálják az előbbiek, a rövidek a fordítókat (nagyon jó tolmácsok és nagy költők is vannak köztük Csorba Győzőtől Jékely Zoltántól, Lakatos Istvántól, Lator Lászlótól Rába Györgyig, Lőrinczy Lászlóig, Nemes Nagy Ágnesig, Szabó Ferencig, Weöres Sándorig és másokig), annyira egyszerűbb a dolguk az olyan versekben, mint a Piéta, a Káin, a Nap nap után és a többiek. Azonban általánosságban úgy érzem: jóval alkalmasabb a magyarnál sokkal elvontabb igékkel és főnevekkel építhető olasz mondat az Ungaretti-lí- rára. Ez a valójában egyetlen rögeszmére kihegyezett s ezért, bármekkora érzelmi súlyú-nyomású, mégis intellektuális, talán filozófiainak is mondható költészet rendkívül ünnepélyes, extatikus, kijelentéseken alapul. A mi mondatszerkezeteinkben ez valahogy magyarázó jelleget kap. Ungaretti éppenhogy semmit se magyaráz. O saját bibliát ír: maga a szerző a cáfolhatatlan érv minden öröm, minden panaszkodás, minden elragadtatottság, halálos lemondás mellett. Azt bizonyítja, hogy a legnagyobb pillanatokban meg lehet valósítani, amire minden költő vágták: megszólaltatni magát a létet. Amikor Isten és Ige ugyanaz:

Ebben a sötétségben dermedt kézzel keresem arcom

Látom magam elhagyottan a végtelenben.

61