Életünk, 2005 (43. évfolyam, 1-12. szám)
2005 / 10-11. szám - András Sándor: A tetem-totem rejtélye, avagy Sherlock Holmes tlingitek földjén (Egy regény két fejezete)
lepülés, kettőnk között zajlott le minden. Váratlanul ért, amikor Sherlock Holmes úr Dorine-nel akart beszélni, nem tudtam, merre keressem, merre menjünk. Azt sem értettem, miért lett neki ez egyszerre annyira fontos. Jobb lett volna, ha előkészíthetem a találkozást. Mondhattam volna, hogy inkább később, hadd keressem meg egyedül, de úgy éreztem, nem tehetem. Holmes úrban volt valami parancsoló, mint a szélben, ha erősen fúj: engedelmeskedni kell neki, nem lehet megkérni, fújjon máshonnan vagy máskor. Holmes úr egy kicsit olyan volt, tényleg, mint egy természeti tünemény. Nem lehetett se kérlelni, se parancsolni neki. Amikor megindultunk, idegen embert vezettem egy számára idegen helyen. Ha tudtam volna, hova megyünk, nem zavart volna, de így mintha kompetenciámon esett volna csorba. Hála Istennek, nem esett, szerencsém volt, és ez hamar kiderült, nem kellett sokáig mennünk. Dorine a szatócsüzlet előtt állt. Nehezen meghatározható korú asszony volt, lehetett harminc éves, de lehetett negyven is. Alacsony, vékony, mindig fonott szatyor lógott a karján. Hosszú kócos-gubancos haja alatt izgatott szemekkel nézett a világba. Szokása szerint majd minden mondata után vihogott, attól függetlenül, hogy szórakoztatónak gondolta-e, amit mondott, vagy sem. Mintha zavarában tette volna, de nem mutatott egyébként zavart: keményen szembe nézett azzal, akivel beszélt.-Jónapot, Dorine - mondtam neki-, ez az úr a vendégünk, hallott magáról, és szeretne kérdezni valamit.- Tőlem? - nevetett az asszony. - Hát mért éppen tőlem? Én nem is ismerem, ugye - vihogott fel Holmes úrra.- Azt hallottam - mondta Holmes úr —, hogy magának nagyon jó az emlékezőtehetsége.- A, a kutyának se kell a szalonna - csóválta fejét Dorine. Holmes úr továbbra se zavartatta magát. Hamar észrevettem, a számára érdektelen dolgokkal nem törődött, ezért gyakran udvariatlannak tűnt. Tulajdonképpen az is volt, csak éppen eszébe se jutott, hogy sértő lehet.- Emlékszik-e, mit mondott Frank Willow anyja, amikor meglátta a fiát, azt, ami maradt belőle?-Mi? Mi volt az? - nézett fel rá az asszony.- Ügy tudom, maga is ott volt.- Ott bizony, ott. A sirályok nagyon sipákoltak, az a szegén)' Margie meg villogott. Hogy mit mondott? Hát csak jajgatott, küldte a szeleket.- Nem emlékszik a szavaira?- A szavaira? - nevetett Dorine, bámult Holmes úrra, mintha csodát várt volna tőle. - A szavaira? Már hogyne emlékeznék, ha a szavait akarja. Ezt mondta, ezt ni: „az alkalom - eljött - és megfordult - benned - vérző csillagokban felébredt farkasok - belezuhantak - önnön pillantásukba - ó jaj - hova is távolodnak - ó jaj - miféle vihar ez — mért közelít”. Igen, ezt mondta. És megismételte az egészet.- Mást nem mondott? Dorine megrázta a fejét. Szótlanul. Aztán hangosan kiáltotta:- Nem - és Holmes úr arcába vihogott. - Ugye nem. 43
