Életünk, 2005 (43. évfolyam, 1-12. szám)

2005 / 1. szám - Alexa Károly: Könyvről könyvre. Mit ér a Nobel-díj - ha osztrák?

él együtt egy zárt érzelmi és egzisztenciális térben (amely akkor is zárt, ha netán az ajtaja belülről nyitható), együtt élnek egymás kárára, szeretet és gyűlölet szétbogozhatatlan szövedékében, folyamatos létrontásban. Ez a helyzet akkor „eszmél önmagára”, ha betör a külvilág. Egy új figura, egy új eszme vagy bármi más, ami kívülről jön, önmagára ébreszti ezt a helyzetet, kinyilvánítja ennek abszurditását. S hogy a bent lévők képesek-e az önreflexióra, s képesek- e elviselni azt, amivel szembesültek — nos... ennek megválaszolása lesz maga az írói üzenet.

Eme tárgynak, vagy inkább a téma hagyományos megformálásának több tekintetben káros és kóros „meghaladása” A zongoratanárnő. A legszembeötlőbb tulajdonsága az, hogy a témakifejtés ideális terjedelmi kereteinek kitágítása és magának az elbeszélni valónak a „korszerűsítése” közben visszatér a szöveg ahhoz a réges-régi romantikus-realista hagyományhoz, amely mindentudó szerepet szán az elbeszélőnek, A zongoratanárnő ennek a szerepnek - mondhatni - a lehető legszélsőségesebb megvalósítása. Az elbeszélő itt az, aki mindentudó és mindenható. Mindent és mindenkit ő mozgat, szereplői kreatúrák, akiknek tudatába is csak az elbeszélő hatolhat bele. Az elbeszélő osztja ki a szerepeket, mindent lefed az ő értékrendje. Am nemcsak leír, hanem minősít is. Nincs direkt szereplői beszéd, semmiféle közösséget nem vállal se alakjaival, se a történettel, iróniája folyamatos, gyakran az időtlenségig az, mindent és mindenkit megfoszt az autonóm létezés lehetőségétől, különös és groteszk módon még akkor is, amikor „mintha” belehelyezkedni próbálna a szereplők tudatának motivációs terébe. Valamiféle „plasztik” világ ez: emberek helyett emberszerűségek, történet helyett történetszerűség, tettek és cselekmény helyett torz és perverz „önmegvalósítások”.

Mindebből az következik, hogy a szereplők és a (hagyományosan) „valódi” történet híján igazából reálisnak mondható tér sem látszódik, az idő is fölszá- molódik (nem véletlen, hogy a szöveg ide-oda szeszélyeskedik különböző térés időelemek között), azaz az olvasónak egy „közeggel” van dolga, amely kive- tülése egy elbeszélői tudatnak. A regényvilág tehát nem több és nem kevesebb, mint az elbeszélő világa, amelynek „mögöttese” feltűnően, de éppen nem meglepően számos ponton egybeesik a szerző életrajzának tényeivel. (Az Internet erről is bőséggel szolgáltat ismereteket: az apa megőrülésétől leánya alkalmilag manifesztálódó súlyos lelki betegségéig.)

Az elbeszélő lelkivilága kivetítődik arra, amit közkeletű szóval „tapasztalati világnak”, „realitásnak” tartunk, bizonyos állításokat fog rá a külvilágra, s ezek az állítások képek, vagy egyéb érzéki képzetek és tételes állítások formájában jelennek meg a szövegben. Bárhol ütjük is fel a könyvet, efféle mondatok néznek velünk szembe: „Erikát - a későbbi zongoratanárnőt - úgy magával ragadja az anyai lelkesültség, mint egy köpést a patak sodra”, a kiskorú tanulók „röfögve turkálnak Czerny kezdő etűdjei között”, „a két öregasszony - Erika anyja és nagyanyja - savas, dermedt szeméremajkai szárazon zörögve csapódnak össze”, Erika „hajában állott nedvektől táplálva, egyre csak szaporodnak az ősz szálak”, a hevük szerelmes ifjú „felkrákogja a slejmot, és hangosan elhelyezi a mosdóban. íme a Klemmer-féle szerelmi méhlepény”, Erika sietősen megy át a Práterparkon, „kutyaszaron, fallikusra formált mű83