Életünk, 2005 (43. évfolyam, 1-12. szám)
2005 / 1. szám - Alexa Károly: Könyvről könyvre. Mit ér a Nobel-díj - ha osztrák?
anyagüvegeken, melyekben még ott lötyög a mérgekkel színezett gyereküdítő maradéka..., keresztül a mustáros tányérokon, vagy a farkak formáját még pontosan őrző, jól megtöltött gumiárukon”, Erika cipője - miközben anyjával verekszik - olyan állati bűzt áraszt, akár valami oszladozó hulla”, Erika „lába közt a rothadás érzéketlen, puha masszája. Penész, bomlásnak indult csomók, szerves anyagok”... A regényvilág, mint valamiféle virtuális közeg sajátosságai különösen ott mutatkoznak meg markánsan, ahol a főszereplőket - ha ez a minősítés egyáltalán megilleti őket - „emberek” veszik körül, azaz, ahol a szocializáció és szocializáltság tényezői megjelennek. A magyarországi olvasó számára meglehetősen érdektelen az, hogy Elfriede Jelinek miként vélekedik Ausztriáról, az osztrák polgárról, jobboldalról-baloldalról, a virulens fasizmusról és a világ minden gondját-baját felvállaló liberalizmusról és baloldaliság, erre nézve a magyar olvasónak kellő mennyiségű itthoni szöveg is rendelkezésére áll. De arról már minden olvasónak, ottaninak és bárhol élőnek, véleményt kell mondania, hogy ez a könyv hogyan vélekedik általában a civilizációban élő emberről, a polgárról, éljen ő (a szerző szerint: „az”) esetleg Ausztriában. Vélemény- mondás helyett elegendő itt is néhány futó idézet. Megjegyzendő, hogy a könyv emberi társulásai mindig alkalmiak, véletlenszerűek, csak külsőségeikben megnyilvánulok, soha nem valódi társulások, mindig halmazok: egy villamos tolongó népsége, egy koncert hallgatósága, az utca szedett-vedett figurái, a sötétségben és a koszban szexuális problémáik megoldásán munkálkodók. Arcok nincsenek, ahogy tagolt artikuláció sem. A villamoson utazókról azt tudjuk meg, hogy „a bécsi méreg sűrű köde borítja el azt a népséget”, Ausztria „az alkoholisták országa”, meg „a falra hugyozóké”, s végül egy terjedelmesebb szakasz arról, hogy a zongoratanárnőt miként veszi körül a „többi ember”: „A mocskos testek ragacsos erdőként veszik körbe. Nem csak a testi mocsok, a tisztátalanság legdurvább formái, a hónaljból és az ágyékokból áradó bűz, az elaggott nők enyhe húgyszaga, a vénemberek dohányfelhői, a mérhetetlen mennyiségben fogyasztott legeslegolcsóbb táplálék gyomorból felgo- molygó párája, nem csak a korpás fejek viaszszaga, a haj vékonysága, a körmök alatt a mikroszkopikus szar átható bűze..., hanem ...” - és ennyi talán elég is. Nem kell hosszadalmasabban bizonygatni, hogy ebben a - finoman szólva- dehumanizált regénytérben-regényidőben minden felvetett motívum eltorzul, önmaga ellentétébe fordul, kifordítódik, Arany szavaira emlékezve „vérbe és rondaságba” süllyed. A hagyományos emberi kapcsolatok gyanánt az agresszív ösztönkiélés eseményei, normális viszonyok helyett a hatalmi helyzetek torz egymásba fonódása, a másik ember iránti figyelem megjelenési formája a kémkedés és a voyeur-ség. Ahol nincs közösség, ott nem lehet erkölcs sem, ahol az ember azért zárkózik el az „élettől”, azaz a külvilágtól és mindennapoktól, mert nem hisz azoknak az érvényességében, ott minden érték felszámolódik: lebomlanak a szülő és a gyerek, a tanár és a diák viszonylatai, elrohad mindaz, ami az elemi férfi és nő kapcsolatokat jellemzi, nemcsak hogy érvényüket veszítik az olyasféle szavak, hogy „szeretet”, „érték”, „haza”, „szolidaritás”, „szépség”, ’’tisztaság”, „jövő”, hanem már le sem íródhatnak. A zene- ez a könyv választott mítosza és médiuma -, az a művészet, amelynek az volt 84
