Életünk, 2005 (43. évfolyam, 1-12. szám)
2005 / 9. szám - Alexa Károly: Könyvről könyvre, Spiró György: Fogság
tudnak róla... Az önbecsülésükhöz kell, hogy az idegen hatalmat tegyék felelőssé a nyomorukért, amelyet pedig nem is az okoz. Valamit mégis elvett tőlük Róma: a büszkeségüket.” Az „igen is, meg nem is” ellentéte a szöveg stiláris szerkezetében a legárulkodóbb. Egyfelől a regényírói törekvések markánsabb elemei között is feltűnő a tárgyi rekonstrukcióra való hajlam, az információk szinte rögeszmés hajszolása. Néhol még a tudálékosság is érzékelhető. Mintha valami ódon XIX. századi írói eszmény munkálkodna: a regény tanítson is, ne csak szórakoztasson. Már az első lapoktól kezdve tüzetes beszámolót olvashatunk arról, hogy miként jött létre a zsidó diaszpóra Rómában, hogy hány centiméter egy rőf (cm - akkor? vagy' ma?), hogy a latinban (görögben? arámiban?) az ’s’ hang előtt a nazális ’n’ eltűnik, hangsúlyos mondatok szólnak a zsidóság törzsi-családi emlékezetének fenntartásáról, arról, hogy mi a torziós katapult, s hogy Róma élén milyen elképesztő rokonsági viszonyok észlelhetők. „Kétmillió drachma maradt az árváira” - olvassuk. „Ezt néggyel szorozva megkapjuk hány sestertius: nyolcmillió!!! - ez még talentumban is iszonyúan sok: 333 1/3.” Miféle információ is ez, ha belegondolunk? Ki számol itt és mi végre? A cinizmusra hajló olvasó azt mondhatná, hogy elsősorban arról informálja őt a szerző, hogy elolvasott néhány népszerűsítő kiadványt a császárkori Róma első évtizedeiről... Hozzátehetjük, hogy ebben a tárgyi világ apróságait megidéző mániában nem érezzük azt az élvezetet, ahogy a régi írók el-elbíbelődtek a múlt újrateremtésén. „Szela, szentély-sékel, rendes sékel, dinár. Tropaik, aszper, meáh, tresith, pondion, isszár, perutah, zúz, minah, sékel, dipondion, zúz, minah, sékel, dipondion, drachma, drachma, drachma, dinár, perutah, lepton, perutah, lepton - dúdolta magában Úri az ágyon a pénzneveket, amelyeket hallott...” Valóban vers ez, halandzsa-vers, ráolvasás, nem tényközlés. Vagy szó-leltár, szóvarázs az abszurditásig, a mesei képtelenségig. „Sorolta e törzsek fantasztikus, mesebeli neveit: usipusok, tencterek, chattusok, longob- ardok, angrivariusok, chamavusok, frízek, chaucusok, cheruscusok, kimberek, suebusok, hermundurok, naristusok, markomannok, quadok, marsignusok, cotinusok, osusok, bürüsök, lugiusok, hariusok, helveconok, manimusok, heli- siusok, nahanarvalok, gotonok, suionok, aestiusok, sithonok, peucinusok, venedusok, fennusok... ” Egyfelől tehát létezik és működik egy bizonyos „rekonstrukciós” nyelv, másfelől, és vele szemben az, amit „tudatos anakronizmusnak” kell neveznünk. Jól tudjuk, hogy elemi problémája a történelmi regénynek a nyelvhasználat, hogy milyen nyelven beszéljenek a szereplők és milyenen az elbeszélő, ebben a kérdésben minden műnek újra és újra döntenie kell. Spiró az anakronizmusok bátor használata mellett voksol, olyanoknak gondolva alakjait - ez is szerepel az emlegetett interjúban - mintha ma élnének. A tárgyi anakronizmus, élesen fogalmazva, nem más, mint a szöveg immanenciájának szándékos vagy véletlen megsértése. Es a nyelvi? De hát hogyan is lehetne egy zsidó-latin-görög közegben játszódó 2000 éves történet egy mai magyar regényben nyelvileg koherens és immanens? Másként fogalmazva: az archaizálás, illetve a nyelvi anakronizmusok szerepeltetése olyan nyelvhasználati probléma, amely arra 74
