Életünk, 2005 (43. évfolyam, 1-12. szám)

2005 / 9. szám - Alexa Károly: Könyvről könyvre, Spiró György: Fogság

rede úgy emlékezik (ha mára ezt mind jobban felejteni is látszik), mint születése idejére, s amelyet - a későbbi történeti narratívák szerencséjére - magát fontosnak vélvén, nem mulasztott el alaposan dokumentálni? Nos - újra mondva -, amilyen könnyű körülhatárolni a regény témáját, összefoglalni a cselekményét, olyan kétséges a válasz, ha a könyv célja felől érdeklődünk, ha üzenetét firtatjuk. Csekély túlzással és némi iróniával állíthatjuk, hogy ha bármi ilyesnemű kérdést intézünk a regényhez, a válasz mindig ez: igen is, nem is. Ennél fogva, ha nem is mondható ellenszenvesnek a mű (talán még a legbigottabb keresztény olvasatban sem), de láthatóan nem tesz meg mindent azért, hogy a legszélesebb körű olvasók rokonszenvét bírja.

A dilemma a történelmi regényben (de a „szaktörténészi” előadásban is) - az elbeszélői szerep, azaz az elbeszélés módja felől nézve - a kétféle idő, az „elmúlt” és a „most” viszonyában és egyeztetésében mutatható fel. Az elbeszélőnek (tehát olvasás közben az olvasónak is) egyszerre kell jelen lennie a két oly különböző téridőben: részesülni az „akkor” és „ott” élményében, és birtokolni azt a tudást, amit a „most” és az „itt” felhalmozott „arról”, és „akkorról”. (Természetesen sarkítva: minden elbeszélés skizofréniája az, hogy megvaló- sul-e a harmónia a teremtés, ami indulat, mámor, ihlet, önfeledtség, zsigeri üzenet „lefordítása” és az intellektuális művészi kontroll, az ars poétikus tudatosság, az önreflexió között.) Spiró pályakezdése óta kedveli a történelmi tematikát regényben is, drámában is, rendre szembesülnie kell tehát ezzel a kérdéssel. Legutóbb egy interjúban (Magyar Nemzet, 2005. július 16.) úgy fogalmazott, hogy „minden történelmi regény valami furcsa köztes térben és időben zajlik, se nem akkor, amikor a történet megesett, se nem az író idejében, hanem imaginárius valamiben.” S hozzáteszi: „a legjobban mégiscsak a realista művészetet szeretem.” A valószerűség illúziójának megteremtése úgy, hogy a szöveg a máról beszéljen, a mába gyökerezve. A két idő egymásba csúsztatásának valamiféle allegorikus indoklásaként ama historiko-politológiai felismerésére utal ebben az interjúban, hogy a római császárkor eleje és „a mi világunk strukturálisan, hatalmi szempontból nagyon hasonít” egymásra: akkor is, ma is egyetlen nagyhatalom létezett-létezik. Igen ám, csak hogy a könyvben nem sok nyomát lelni annak, hogy miféle következménye is lehet a konkurencia nélkül világbatalmiságnak - bezárkózik és paranoiássá lesz, bezárkózik és öngőgjébe zápul, avagy bent és kívül hozzáfog a maga civilizációjának expanziójához stb.

Vannak persze egyéb „áthallások” is a két idő között, de egyik sem olyan harsány, hogy a regény üzenetének gyaníthatnánk. Olyasfélék pl., hogy a kocsiversenyeken küzdő „zöldek” és „kékek” közül az előbbiek a népszerűbben, viszont a zsidók inkább a kékeket biztatják...; a folyamatos feljelentések is könnyen kódolhatók az újabb időkben; Jeruzsálem határában (!) egy rendőri ellenőrzés kísérteties Auschwitz-idézet: meg az efféle mondatok: „Bölcs dolog, ismerte fel Úri, ha mindent ki szabad mondani, semminek sincs súlya”, vagy: „Nem szerencsés vesztes háborút megünnepelni”, avagy ez a vélekedés az időszámítás kezdetének Judeájáról (amikor is hogy gondolhatott bárki is arra, hogy megkezdődött az időszámítás...): „Ez az ország szabad, csak a lakói nem

73