Életünk, 2005 (43. évfolyam, 1-12. szám)
2005 / 9. szám - Örményföld, 2005. május - Magánbeszéd
mindjárt a bevásárlás után..., vagy még virradat előtt...? S azután („az” után) ki és miket főzött abban az előkelő házban? Vajon maradt-e az étlapon az ősi örmény „ángádsábur”? (Oltott tejbe keverj bőséggel vagdalt petrezselymet, szárítsd kúpalakú darabokba, majd reszeld meg, keverd tejfölbe, s az ilyképpen előállított anyagba főzzél hússal töltött tésztát.) S ha már népirtás... Az örmények útrakelése 1239-ben vesz nagyobb arányokat, éppen akkor - ki gondol erre manapság, ha örmény, ha magyar, ha magyarörmény? -, amidőn Juliá- nusz barát második útjáról hazatérve közli a királlyal: eltűntek (elpusztultak) az őshaza magyarjai. Ugyanazok jártak arra, akik Ani felé közelednek, talán éppen a híres „selyemúton”. Az örményeknek fél ezredév kellett ahhoz, hogy Erdélybe bejussanak: Eszak-Kaukázus, Krím, Galícia, Moldova. Most ezt az utat járjuk be visszafelé a térképen - és mind mélyebben a múltban. S a legújabb örmény népirtás után egy-két évvel Erdélyből is kifelé kényszerültek. Ahol jól érezték magukat, ahol befogadták őket, noha élelmesebbek voltak, mint a helybéliek. Állítólag egy fejedelmi rendelet arra utasította őket, hogy reggelente egy órával később nyissák ki boltjaikat, hogy valami üzleti esélyhez jussanak a magyarok, szászok, tán még a zsidók is. Aniban szélfútta templomkövek, Szamosújváron, Erzsébetvárosban, Csíkszépvizen, Gyergyószentmik- lóson málló vakolat, korhadó padok, süppeteg cintermek. „Szamosújvár az örmények Mekkája”, jegyzi meg Petőfi a maga kissé fellengzős módján. Ma ugyan még látható itt néhány emlékeztető jel, köztük a Pongrátz-ház is, amelyből a leghíresebb elszármazottat a minap búcsúztatták azok, akik még emlékeznek a Korvin-közre, majd az annak elestét követő újabb magyarirtásra. Kivégzések, börtön, vagy ki a nagyvilágba, ahogyan az szokásos. Gergely mondta: „a vérem és vallásom örmény maradt - ellenben a szívem magyarként ver.” „Örménykert, Zsidósor, Magyartelek...”, „... Ki érti már a megmohoso- dott márványon az örmény föliratot...”, „...Vannak vidékek, hol a madarak a temetőben oltják szomjukat...” így Kányádi Sándor az Örmény sírkövek című versében. A mai Örményország nevű ország tizedrésze annak, amekkora valaha volt az elmúlt háromezer-ötszáz év alatt, tudományos számítás szerint legalább negyven térképre lenne szükség, ha követni óhajtanánk az örmények „helyének” változását Irán, a Kaukázus, Anatólia, Mezopotámia stb. téréin. Most előttünk Garni, Geghard, Sevanavank, Gosvanah, Zvarnoc, Amberd, Szevan, Noravank, Hagharcin, Gyumri, Hayravank, Ecsmiadzin, Oshakan, Tsagkadzor, Saghmosavank stb. - ezek az úti célok. Falvak, egy-egy kisváros, kolostorok, templomok. Abban az országban vagyunk - ha nem is egészen „ott” ahol először tették államvallássá a kereszténységet. Ez 301-ben történt. Alig száz év múlva már volt örmény ábécé, amely a világ egyik legtökéletesebb enemű (aggályosán fonetikus) alkotása, ma is ez van érvényban. A kilencedik században már kottát használnak. „A pogrom a hamis elégtételt követelő szenvedélybeteg csőcseléké. A népirtás a türelmesen, makacsul karrierista alkalmazottaké” - írja a minap Margittai Gábor, jó ezt nem elfelejteni. Komitaszt, a nagy zeneszerzőt és népdalgyűjtőt, akinek hagyatékmaradványait reménykedve kutatják, a sivatagba vitték több ezrekkel együtt étel és víz nélkül, hogy meghaljon, valahogy megmenekült, s még húsz évig élt Párizsban, de egyetlen szót sem szólt ezen idő alatt. Örömmel értesülhettünk arról egy 65
