Életünk, 2005 (43. évfolyam, 1-12. szám)
2005 / 9. szám - Örményföld, 2005. május - Magánbeszéd
kis alkalmi koncerten Jerevánban, hogy Bartók hatrészes román táncainak negyedik darabja egy húsvéti örmény dal, amit a bájos zongorista asszony mindjárt el is dúdolt a helyi és zarándok örmények örömére. A kulturális miniszter természetesen elsősorban költő, nem lepődünk meg, hiszen Perzsia szomszédságában, régi Napkeleten járunk, egyik versének hirtelen fordításához („hegyek közt vezető út, íme sorsunk és keresztünk”, így szól valahogy), dallamot próbálgatunk, egy gyimesi keserves illik a legjobban hozzá. Az egyik templom mélyéről, ahova több mint ezer éve van bezárva a homály, énekhang hallatszik ki, nem is ének, angyalok csilingelése, öt leány, kék ruhában. Három-négy szólamban énekelnek. Gregorián? Madrigál? Örmény népdalátiratok. Ebben az országban, ha a rádió szól, vagy ha be van kapcsolva a televízió, szinte mindig népzenei összeállítást látni, hallani. Szól a dob, a duduk és a kamancsa, azaz: térdhegedű. Nem szégyellik. A visszafogott szóhasználatáról ismert 1990- es Cambridge Encyclopaedia sem tudja nem megjegyezni. „Erősen nemzeti érzelmű nép.” Az utazók, zömük erdélyi származék, az „erősen” helyett természetesen az „erőst” szóalakot használnák. Mindenütt, ahogy illik, kőbe vésett jelképek: az oroszlán és a sas, ez kedves a szívünknek, meg a szőlő és a gránátvirág. A templomfalakba jeruzsálemi keresztek vésve: zarándokok kezének ezeréves nyomai. Május 28-án van a nemzeti ünnep. Ezt nem megülik, hanem eltáncolják. Körülveszik néhány százezren a megmaradt legmagasabb hegyet, a kétcsúcsos, hófedte Aragacot, megfogják egymás kezét, és csöndesen lépegetnek. A kör több, mint másfél száz kilométer. Az utazók, alak most jöttek, kerítenek két testesebb követ, egy útmenti étteremből kérve némi tejszínhabot fújnak rájuk, megkérnek egy buszsofőrt, erősítené föl a rádiót, ahonnan örmény népzene szól, dob és duduk és kamancsa, s lépegetnek körbe-körbe. A világnak több mint hatvan országában élnek örmények - örményként. Erdélyben az utolsó fejedelmek alatt, úgy hírlik háromezer család lelt hazára. Ami Jerevánban most épül, az a világ örményeinek pénzéből emelkedik. Kétszer annyian vannak, mint az otthoniak, átlagbérük vélhetőleg magasabb, mint az itteni ötven dollár. Egyikük franciául beszél a nagy tó partján, 1915-ös menekült család sarja valahonnan Elzászból. A felesége azonnal talál rokoni szálakat a „magyarok” között. Eg)? templomkapuban idős német hölgy magyarul köszön. Nagybecskerekről menekültek el a háború végén a magyar- és németirtó szerbek elől. Úgy látszik, az emberiség két részre osztható, örményekre meg olyan valakikre, akik megölik vagy megölnék az örményeket. A szurtos koldusgyerek utcasarkokon át nyivákol, magamagát sem véve komolyan: „help me fifty dram...” Ez csak pár fillér. Lába ragad a kosztól, ahogy a járda is, omló betonfalak, rozsdás szökőkutak, váratlanul végződő csövek, járdából kiálló szögvasak, elmondhatatlanul zavaros belső udvarok, olyan Volgákkal és ládákkal, amelyekre már semmiféle fizikai törvények nem érvényesek, a füstcsövek kivezetve a blokkházak falain (Azerbajdzsán lezárta az energiavezetékeket), mindez a világ egyik legszebb fekvésű fővárosában, ahol háromnegyed évszázadnál öregebb ház már nincsen, csak egyetlen fakapu, amely csoda, csoda, hogy van, bár rohad az alja, s valaki beinvitál egy panelház udvarára, és a bádoggarázsok meg a szemeteskukák mögött fölsejlik az alkonyatban egy kápolna, valamikor a tizenharmadik században épülhetett. Am mögötte mindjárt 66
