Életünk, 2005 (43. évfolyam, 1-12. szám)
2005 / 9. szám - Margittai Gábor: Szultánok bűne - örmény genocícium Kelet-Anatóliában
mindvégig ugráltatták, és ellenszenves, fennhéjázó képpel ücsörögtek a kurd pásztorok kőkunyhójában, néha egy-egy oda nem illő kérdést vakkantva párbeszédünkbe. Ebéd előtt a copfos Robert még végigtrappolt cseresznyeszínű kovbojcsizmájában Dogubejazit főutcáján, kegyesen fogadva a bennszülöttek ájtatos-pofátlan pacsijait, majd önelégült arccal odadugta csizmáját egy cipőpucoló kisfiú orra elé - Matthew közben vigyorogva fényképezte.- Nem veszélyes mostanában erre a vidékre jönni az amerikaiaknak? - tudakolom, miután tisztázzuk, ki honnan jött. Matthew és Robert Los Angeles-i.- Ezzel az arccal? - kérdez vissza Matthew. Mindkettejüknek bozontos, ösz- szeérő szemöldökük van, olajbarna bőrük, sötét, tüskés borosta fedi képüket - hamisítatlan kaukázusi típusok. Eszembe ötlik, milyen különös hangsúllyal kérdezgettek a törökökről az araráti faluban. Senki nem mondaná meg, hogy nem erről a környékről származnak.- Maguk örmények? Bólintanak. Azért vetődtek Dogubejazitba, hogy fotóriportot készítsenek Kelet-Anatóliáról, a kurd hétköznapokról egy amerikai magazinnak. Talán most ez a kisebbségi divat náluk. Robert környezetvédelmi mérnök, útikönyvet írt Örményországról, Matthew pedig jogászprofesszor, nemzetközi jogot tanít Jerevánban, az amerikai főiskolán. Enyhén szólva érintettek az örménykérdésben. Most fölkeresik és körbefényképezik a hajdani örmény kulturális központokat Törökországban: éppen a közeli Aniból, a középkori birodalmi fővárosból érkeztek az Araráthoz. Elmesélik, oda csak külön engedéllyel lehet bemenni, és két fényképezőgéppel, mert egyet úgyis elvesznek a törökök az övezet bejáratánál. A szellemváros a senkiföldjére került a Szovjetunió és Törökország között, ma Örményország néz farkasszemet elérhetetlen múltjával az Ahurian folyó túloldalán. Amikor befejezzük az ebédet, képeslapot nyomnak a kezünkbe. Robert fotóján a havas Ararát tengerkék fényben úszik, az előtér sziklatájában erődítményszerű kolostor látszik. Matthew örmény papírpénzt tesz a fénykép mellé: kardtáncot lejtő pár mellett a hegy rajzolódik ki pontosan ugyanabból a szögből - Örményország felől nézve.- Az Ararát az örmények szent hegye - mondja komoran Matthew -, a régi birodalom középpontjában állt. Ma egy kavics sincs belőle náluk. Utazási irodák speciális buszkirándulásokat szerveznek a kolostorhoz - mutat a képeslapra -, ez az a pont az országban, ahonnan a legközelebbről látható az Ararát. Eszembe jut az anekdota, amikor az ENSZ-ben fölszólal a török küldött: köztársasága nevében tiltakozik az arcátlanság ellen, hogy az örmények pénzükön, címereiken megjelenítsék az Ararátot - mivel a hegy nem az országuk területén található. Mire az örmény képviselő is feláll, és csöndesen azt válaszolja: készségesen állnak rendelkezésükre, ha viszonzásul a holdat meg a csillagot is leveszik a török lobogóról - hiszen azok sem találhatók Törökország területén.- Nehéz más nemzetiségűeknek elképzelni, mit jelent az, ha egy ország korábbi területének egvtizedére zsugorodik - mondja Matthew, majd hangját lehalkítva közelebb hajol hozzánk-, és azt, hogy kiirtják népének 75 százalékát. 62
