Életünk, 2005 (43. évfolyam, 1-12. szám)
2005 / 9. szám - Margittai Gábor: Szultánok bűne - örmény genocícium Kelet-Anatóliában
A domb tetején koromfekete bazalttömbök süppedeznek a sárban. Megállunk az egyiknél: vékony, reszketeg kézzel karcolt kereszt látható rajta. Már csaknem teljesen elmosódott. Ez az utolsó örmény sír, mondja Hasszán, aki a faluban született; itt volt a temetőjük, a templomuk, de a többi sírkő már a föld mélyére süllyedt. Jó gazdagok voltak, teszi hozzá, és legyint: nézzék meg, mekkora házakat tudtak építeni. Hova lettek, kérdem. Kalauzunk megrántja a vállát, nem felel. Itt az idő, figyelmeztetem A.-t, különben balhé lesz; legfeljebb lecseréled a zoknidat. Megint ott toporgunk Hasszánék kunyhója előtt, ha nem lépünk valamerre, befolyik a szaros sár bakancsunkba. Megszabadulunk tőlük, mély lélegzetet veszünk, és a lehető legdiszkrétebb lábujjhegyezéssel betipegünk a fogadószobába. Az ünnepi párnákon már ott üldögél három házbéli férfiú, barázdált arcú, fehér fejkendős kurdok; sofőrünk a sarokban teázik az expedíció vezetőjével, a szarkalábas, nagy bajszú Mehmettel, velük szemben pedig ott kuporog a padlón összehajtogatott lábakkal, nem kevésbé megilletődve a két amerikai, Matthew és Robert. A legnagyobb jóindulattal is csak odúnak nevezhető helyiség berendezése egy ócska szovjet televízió, egy ruhásláda, néhány koszlott vánkos meg sokezer vérszívó légy. Teát, valami tésztafélét kapunk, de már a látványtól tekeregni kezdenek a beleink. Nem reszkírozunk. Félreteszem az udvariaskodást, bár A. arcán látom az aggodalmat.- Elmondanák, mi történt a falu örmény lakosságával? Ok is az 1915-16-os török vérengzéseknek estek áldozatul?- Az oszmánok vérengzésének - helyesbít Mehmet, és a szeme megvillan. - A szultánok bűne volt, hogy kiirtották Törökország örményeit.- A hadsereg hajtotta végre a népirtást a faluban, vagy helybéliek is részt vettek benne?- Minket, kurdokat is szép számmal felhasználtak ezen a vidéken: azt mondták, az örmények uzsorások, a ti pénzetekre fáj a foguk, kereskedőik kizsebelnek benneteket. Ha segítetek, lesz jó házatok, lesznek jószágaitok, és többet nem kell szűkölködnötök. Ezzel a mindenütt bevált szöveggel meg jó fizetséggel lázították a nomád kurdokat az őslakos örmények ellen. Alig páran maradtak életben. A túlélők leszármazottai most valahol Amerikában, Örményországban meg Szíriában élnek szétszórva. Nem jönnek vissza, még látogatóba sem. Elhagyjuk az Ararátot, visszaindulunk Dogubejazitba; ám mielőtt beérnénk a városba, lekanyarodunk az országúiról, s először gyümölcskertek között, majd hatalmas katonai támaszpont mellett bukdácsolunk a rossz földúton. A mikrobusz már meredek, síkos emelkedőn kaptat, az esővíz feneketlen szakadékba folyik le az út szélén. Küszködünk egyre feljebb, míg teljesen be nem lepnek a piszkosszürke, kövér esőfelhők, amikor magányos, sátoralakú betonépület előtt fékez a busz. A két amerikai gúnyosan nevetgél: NOÉ BÁRKÁJA NEMZETI PARK - ez olvasható az ütött kopott bádogtáblán a bejáratnál. Ez itt a Musza Dag, a Mózes-hegv, s most csaknem kétezer kétszázon vagyunk, mutat körbe Mehmet. Ott, a fák közt érdemes kinézni, de a felhő ma mindent eltakar, nincs szerencséjük. Valóban nincs. Több ezer kilométert kóboroltunk, túlfeszítve lehetőségeinket, s most itt állunk az ószövetségi földön, 60
