Életünk, 2005 (43. évfolyam, 1-12. szám)
2005 / 9. szám - Margittai Gábor: Szultánok bűne - örmény genocícium Kelet-Anatóliában
MARGITTAI GÁBOR Szultánok bűne - örmény genocídium Kelet-Anatóliában VAN, A SZELDZSUK TÓ A halál tava 1830 méter magasan fekszik, és ötször akkora, mint a Genfi-tó. Akár opálos forróság árad az alacsonyan járó felhőkből, akár jeges szélviharok tombolnak a fennsíkon - a hatalmas víztükör csöndes, mindig egykedvűen és fenyegetően csöndes. Nagy szélben felborzolódik a part menti vízsáv, titokzatos gyűrűk keletkeznek a faágak csontvázai körül, de minden tétova mozgás szemvillanás alatt, érthetetlen gyorsasággal üvegesedik meg, s hal bele az ólmos felületbe. Mintha történelem előtti lény lapulna a mélyben, aki sietve elsimít, felfal mindent, ami az idő múlását jelzi. A mozdulatlanság drámái határolják a halál tavát. Szétrobbant, kitépett belű vulkánok, szétfröccsent, majd feketére dermedt lávatömegek, a földtörténet minden fagyos mocska zárul örök partvidékké a kelet-anatóliai Van tó körül. Az alkálisós vízből nincs kilépés, csak odaátra, a szép közöny világába. Van a felejtés tava, az állóvízzé zárt Léthe. Van az eltemetett királyság. A déli part magas hegyláncairól pillantjuk meg a szeptemberi víztükröt: Mezopotámia sivatagi forróságából érkezünk a nyirkos, szeles télelőbe. A szürke, a türkiz és a kobaltkék hideg, másvilági lobogása ég a szemünkbe, amint leereszkedünk a hágókon. A fejkendős, fekete szakállú, összenőtt szemöldökű kurd férfiak és a tetovált állú öregasszonyok, bár százszor végigjárhatták a Dijarbakir és Van közötti ősi országutat, most az ablakhoz tapadnak, lélegzetvisszafojtva, babonás ámulattal keresik a túlpartot, miközben szemgolyójukat lassan nyaldossa a halál tava. A Van Gölii még most is parancsokat küld: megszelídíthetetlen, vérszomjas kis természetistenek, Hasamelisek, Kumarbik, Hannahannák nyomasztó diktátumait, amelyeket nehéz nem teljesíteni. Csakhogy a partokat két istenkirály uralja: az északit a magabiztos szeldzsuk Allah, a délit az elhalkult örmény Jahve. Kard és könyv. Van városa felé menet kopár hegygerinceken, végtelenül kihalt partvidéken, egy-egy jelentéktelen vízparti falucska mellett vezet a déli út. Egy-két üres lélekvesztő táncol a part szélén; életjelet sehol nem látunk, csupán meredek hegyoldalakon kúszó birka- és kecskenyájakat. A 2200 méteres Kuskunkiran hágóról ereszkedve aztán meglátjuk az örmény isten romvilágát: Aktamar szigetét, mögötte pedig Csarpanakot. Gagik Artzruni király jó ezer éve épült palotájából, kolostorából, templomából nem sok maradt. Messziről csak a légvédelmi rakéta formájú torony látszik, meg a vöröses falcsonkok, amelyekhez a világ örményei évről évre elzarándokolnak. Efféle templom- és vártornyokat látunk majd az Ararát felé menet: mindinkább beleolvadnak a magas sziklafalakba, amelyekből másfél 58