Életünk, 2005 (43. évfolyam, 1-12. szám)
2005 / 9. szám - "Ördög már veletek" - Ekler Andrea: "házadba mormol aggodalmam" Tűnődések Nagy László születésének80. évfordulóján
tumokat teremt néha a jubileumi igyekezet. Ugyanakkor be kellett látnom, hogy az apropók legalább biztosítják, hogy időszakonként újragondoljunk, újraolvassunk egy-egy életművet, egy-egy alkotást. Nem árt azonban szem előtt tartani Nagy László intelmeit: „Tudom (...), hogy néhány írásom sokaknak nehezen fölfogható vagy majdnem érthetetlen. De nem mindig az én verseimben van a homály, hanem az esztétikailag képzetlenekben és a renyhékben. Nem kezdhetjük újra az ábécénél a költészetet. Tanuljanak ők is, legyenek figyelmesek, küzdjenek meg a versért. Én a mesterségek iránt mindig tisztelettel érdeklődöm, és megvetem azokat, akik az én mesterségemet csúfondáros tiszteletlenséggel illetik.”16 Az intelmet természetesen elsősorban önmagámra vonatkoztatva, most csupán arról szólnék, miért olvasom ma is szívesen Nagy László verseit. Nevezetes az a Kormos István által, 1975-ben készített interjú, amelyben Nagy László üzenetképpen annyit hagyott ránk, a „holnap kőikéire”: „Ha lesz emberi arcuk egyáltalán, akkor csókolom őket. Emberi szellemük, ha lesz, tudatom velük, üzenem, ennyit tehettem értük.” Hátborzongató arra gondolni, hogy szavai egyre aktuálisabbak, látomásai, mint például Az új évszak jön, a Jövendők háza, a Vakuló gömbök, a Krónika-töredék vagy a Rózsa-vitéznek rózsadombra - hogy csak néhányat említsek az 1967 és 1973 közötti versek közül - nem látomások többé. Míg évekkel ezelőtt a recepció kissé óvatosan a zöldek problematikáját vélte felfedezni Nagy László költészetében17, napjainkban egyre aktuálisabb és realisztikusabb az akkor látomásos, mitikus kép - a Vakuló gömbök fájdalmas aggodalmából tudományos kérdés lett: „Mi lesz az űrbeliek sorsa / mi loccsan szét a szűz világba / mintha a csillagok szemében / máris a kötőhártya fájna // fáj a Vénusz ágyéka álma / dögfolt alatt fordul homályba / odáig én se lássak - csókolj / kipusztult szemek éjszakája.” Kérdése, képe a szem köré összpontosul, felidézve költészetének néhány alapmotívumát, a sötétséget, hideget, a visszavonhatatlan, természetből kiszakadó, újjászületést nélkülöző elmúlást, amikor „AZ UTOLSÓ VÉRZŐ / ALAKNAK IS VÉGE”, ahogy az Egzakt aszályban fogalmaz, csupa nagy betűvel. A számunkra egyre inkább nem csak intellektuális, morális, érzelmi jelentéseket indukáló űrbéli, jégkorszakot idéző hideg, melyben fázik a lélek is, persze régi toposza a magyar költészetnek, itt azonban a természet rendje megbomlott, kérdéses az újjászületés, a halál, pusztulás visszavonhatatlanságával, végérvényességével pusztít. „Ilyen időről soha / nem csikorogtak atyák / a holnap kőikéinek / ilyen időről magam / vérhólyag-ajkú diák / dadoghatnék de kinek” - írja Krónikatöredéké ben. Nem apokaliptikus látomás ez, ebben a krónikában a megsemmisülés végleges, költői ereje éppen ebben van. Alásként tekintve, még megrázóbb egy olyan költő esetén, akinek versbeszéde folyamatosan épül, akinek hite a teremtésben, a szó erejében rendíthetetlen. Mégsem a véglegesség válik hangsúlyossá, hanem a szó lét-érvénye, a cselekedet. Gyakran idézik Heidegger egy mondatát: „A nyelv a lét háza.”, de hadd folytassam gondolatát: „A nyelv hajlékában lakozik az ember. A gondolkodók és a költők e hajlék őrzői. Őrködésük a lét megnyilvánulásának beteljesítése, amennyiben azt mondásaik által kifejezik, és megőrzik a nyelvben. A gondolkodás nemcsak azáltal lesz tetté, hogy hatást vált ki, vagy hogy alkal22