Életünk, 2005 (43. évfolyam, 1-12. szám)

2005 / 9. szám - Buji Ferenc: Az egység krisztusi értelme

az egyházi ökumenizmus abba a gyanúba keveri magát, hogy puszta függvénye a jelenkori globalizációs tendenciának, egyszerűen egyházi vetiilete azoknak a gazdasági, politikai, kulturális, katonai stb. integrációs folyamatoknak, amelyeknek mozgatóiról a legkevesebb, amit mondani lehet, hogy totálisan közömbösek Krisztus ügye iránt.

Az egyházi vezetők és teológusok oly nagy figyelmet fordítanak az ökume- nizmusra, mintha ettől várnák az egyház legfontosabb és legsúlyosabb problémáinak megoldódását. Mintha úgy gondolnák - sőt néha kifejezetten úgy is gondolják -, hogy ami az egyházak hitelességét a világ szemében aláássa, az éppen az egység hiánya, s egy egységes kereszténység olyan szakrális hatalommá válna, amelyre mindenki csak felnézne, s amely ellenfeleit már puszta létével is elnémítaná. Sőt mintha úgy vélnék, hogy már csak egyetlen gátja van annak, hogy az egyház maradéktalanul hűséges legyen alapítója tanításához: a megosztottság, s ennek felszámolásával ezer év után újra eljöhet az az idő, amikor az egyház ismét nyugodt lelkiismerettel tekinthetne önmagára.

Mondani sem kell, hogy a dolgok efféle szemlélete mennyire hamis. Akik így gondolkoznak, azok becsapják magukat. Az egyházak legfőbb problémái nem egymáshoz való viszonyukból fakadnak, hanem önmagukhoz, alapítójuk tanításához és Istenhez való viszonyukból. Nem egymáshoz kell közeledniük, hanem Istenhez, s e transzcendens konvergenciapont felé közeledve fognak közeledni egymáshoz földi vonatkozásokban is. Az ökumenizmus az egyházak egyetlen lényegi problémáját sem oldaná meg, és egyik részegyház sem lenne szentebb vagy evangéliumibb egy nagyobb szervezeti egység keretében, mint önállóan. Ellenben az ökumenizmus nagyon is alkalmas arra, hogy elvonja a figyelmet és az energiát sokkal komolyabb feladatok, sokkal súlyosabb problémák elől. Az ökumenizmus önmagában véve ugyan nem álprobléma, de mivel olyan problémákat szorít ki az egyházi tudatból, amelyek sokkal reálisabbak és lényegesebbek a megosztottság problémájánál, mégis álproblémaként funkcionál. S mint ahogy fentebb láttuk, mindezeken felül még összhangban sincs a keresztény egységre vonatkozó jézusi tanítással: ahelyett, hogy egy transzcendens konvergenciapont felé irányítaná a figyelmet (a Megváltó személye), egy nagyon is immanens, evilági konvergenciapont felé tereli; ahelyett, hogy az egységet Krisztusban próbálná megvalósítani, egy szervezetben igyekszik azt létrehozni. Pedig az ökumenikus folyamat előrehaladása az ellenségeskedések felszámolásán túlmenően csupán egyetlen dolgon múlik: a Krisztushoz és tanításához való hűség fokán. A kereszténység Krisztus követőinek a népe -se tudat az ellenségeskedések felszámolása mellett éppen elegendő lenne ahhoz az egységhez, amely az Emberfia gondolatában élt. Krisztussal együtt - és nem egymás ellen (de nem is feltétlenül egymással együtt): ez a keresztény ökumenizmus alfája és ómegája.

1 „Én nem maradok tovább a világban, de ők a világban maradnak, én meg visszatérek hozzád. Szent Atyám, tartsd meg ó'ket a nevedben, akiket nekem adtál, hogy egyek legyenek, mint mi.”

5