Életünk, 2005 (43. évfolyam, 1-12. szám)
2005 / 1. szám - Vasy Géza: A kritika és a kritikus halála és halhatatlansága
V A S Y GÉZA A kritika és a kritikus halála és halhatatlansága Az irodalom történetével foglalkozók jól tudják, hogy a modern korban se szeri se száma azoknak az elmélkedéseknek, amelyek az irodalom egészének vagy valamelyik ágának „haláláról” szólnak hol tragikus, hol elégikus, hol tényközlő hangoltsággal. Mondhatnánk, hogy nincsen semmi új a nap alatt. Mégis elgondolkodtató, hogy például a magyar nyelvterületen több mint kétszáz éve, tehát amióta viszonylag folyamatos irodalmi életről beszélhetünk, nem volt olyan radikális változás az irodalomfogalomban, az irodalom társadalmi helyzetében, mint az ezredvégen, a leggyakrabban posztmodernnek nevezett korszakban. Ám bármennyire feltűnőek voltak is a változások, az irodalom nem szűnt meg, sem az írók, sem az olvasók, sem a kritikusok nem tűntek el. Változatlanul úgy látszik, hogy irodalomra szükség van. Ha nem is minden ember igényli, sőt ha az embereknek csak a kisebbsége igényli is, az emberi közösség nem tud tartósan létezni a művészetek s ezen belül az irodalom nélkül. Vajon miért nem? Vajon mire való az irodalom? Ez az alapkérdés. A válasz erre ezerféle lehet. Paradoxnak tetsző, ám a lényeget megvilágító módon a legpontosabb válaszokat költőktől kaphattuk meg: a poétikus megfogalmazások bizonyulnak a legérthetőbbnek és a leggazdagabbnak. Tóth Árpád a lélek fényűzésének nevezte a költészetet. Igaz, balgának is minősítette ezt a tevékenységet, de csupán azért, mert nem jár anyagi javakkal. József Attila - egy esztétikai fejtegetésében így fogalmazott: „szükséges, hogy vers írassék, mert különben meggörbülne a világ gyémánttengelyé". Nagy László szerint a költő, a vers őrzi és megmenti az emberiség értékeit, átviszi a Szerelmet a túlsó partra. Ilymódon az ember - és az emberiség - mai állapota, tudata mögött ott van közvetlenebbül az anyanyelv, közvetettebben minden nyelv irodalma. Valóban kincsesházról van szó, amelyből az is részesedik, aki nem olvas, aki lenézi az irodalmat, aki talán nem is tudja, hogy mi is az. Ha ez így volt évezredeken át, akkor valóban igen nagy baj lenne, voltaképpen az ember embervoltát érintő, megkérdőjelező változás, ha megszűnne ez a művészeti ág. Egyelőre erről szó sincs. Ha viszont egyre újabb és újabb irodalmi alkotások születnek, ha forog tovább akadálymentesen a világ gyémánttengelye, akkor ehhez kritikára is szükség van. A kritika a jelen műfaja. A remek irodalmi alkotás halhatatlanná válhat, a kritika csak egészen kivételesen. A régi kritikákat inkább csak az irodalomtörténész, legfeljebb még a bölcsészhallgató olvassa és használja, az egy-két évtizeddel korábbi írásokat a kritikus veszi talán elő, ha a szerző újabb munkájáról ír. Ez a kritika halála és halhatatlansága: a jó adat, a jó gondolat, a felismerés lehet halhatatlan, válhat tankönyvszöveggé, közismeretté, de általában anélkül, hogy használója tudná az eredetét. 69
