Életünk, 2005 (43. évfolyam, 1-12. szám)

2005 / 1. szám - Vasy Géza: A kritika és a kritikus halála és halhatatlansága

Azokat a változásokat, amelyek nálunk az 1970-es években kezdődtek, az irodalmi élet szereplői: az írók, a kritikusok, a szerkesztők, az olvasók különbözőképpen fogadták. Három főbb magatartást különböztetnék meg. Az elsőbe azok tartoznak, akik a változásokat ellenezték-ellenzik, azokat tragikusnak értelmezték. A második csoportba tartozók a változásokat tudomásul vették, de kritikusan szemlélték, általában elégikus hangoltsággal. A harmadik csoportba a posztmodern harcosai és híveik tartoznak, s ők nyilvánvalóan örömmel fogadták az újat, s annak nagyszerűségét idillikusán értelmezték.

Ebben a helyzetben a kritikus-szereplő is csupán valamelyik csoportban találhatott magának helyet. Az első csoportbeli azt tekintette legfőbb feladatának, hogy harcoljon az irodalmi hagyománykincsért, s eközben komoly kritikával szemlélje az új áramlat műveit. Vele ellentétben a harmadik csoportba tartozó kritikus elutasította a hagyományt, lesajnálta a szerinte csupán a hagyományt reprodukáló írásokat, s hajlott arra, hogy csak az az irodalom, amit ő és eszmetársai annak minősítenek. E kettő metszéspontján áll a második csoport kritikusa, aki középső utat keres. Tudomásul veszi, hiszen régóta tudnia kell, hogy az irodalomban meg szoktak jelenni radikális irányzatok, de tudja azt is, hogy a hagyományt megszüntetni, „eltörölni” nem lehet, s „átírni” is csak módjával. S az is nagyon régi tapasztalat, hogy erre előbb-utóbb a legradikálisabb újítók is rá szoktak jönni, s akkor valamiképpen, valamilyen mértékben „klasszicizálódnak”.

Még egy szempontból érdemes e három utat szemügyre venni: miképpen vélekednek a lehetséges olvasók köréről. Az első csoportbeliek szerint mint eddig, ezután is a magyar anyanyelvűek közössége tekintendő az irodalom és jelesen a kortárs irodalom olvasóközönségének, s az ideális az volna, ha minden - mondjuk legalább minden érettségizett - ember irodalomszeretővé válna. Az ideális valóban ez lehetne, de ehhez képest reálisabb a második csoportbelieknek az a felfogása, hogy „csupán” az irodalomszeretetre nevelhetők közössége jelenti a lehetséges olvasók körét. A tapasztalat ugyanis azt bizonyítja, hogy az egyes ember nagyon ritkán válik mindent szeretővé. Van, aki más művészeti ággal tud inkább azonosulni, van, aki egyikkel sem, viszont más tudás- területeken meglepően otthonos. S még az irodalomszerető ember is szelektál: kevés felnőtt ember olvas rendszeresen verset, drámát, novellát, esszét, sokkal többen regényt. A harmadik csoportbeliek viszont elsősorban a hozzáértő szakemberek közösségét tekintik lehetséges olvasóknak, s az sem zavarja őket, ha ez csupán néhány száz fő. Az újítóknak eleinte ez szokott lenni a sorsa, aztán idővel nőhet az elfogadottság. Bár elgondolkoztató lehet az olvasóközönség tartós konzervativizmusa. Kassák Lajos például még ma sem nevezhető sokak által olvasott szerzőnek, pedig fontossága vitathatadan.

A három tábor között abban mintha egyetértés volna, hogy szükség van az irodalomra és a kritikára is. De vajon kinek és miért kell ma a kritika? Egy kritikát legbiztosabban alighanem a megbírált szerző olvas el. Sok nyilatkozatot olvashattunk már, amelyben a szerző ennek az ellenkezőjét állította, esetleg azt mondta, hogy rá nincs semmilyen hatással, amit róla írnak, de ez nyilvánvalóan nem egészen igaz. Minden embernek szüksége van arra, hogy az általa végzett munkát értékeljék, nyugtázzák. A jelenben egyrészt irodalmi tömeg70