Életünk, 2005 (43. évfolyam, 1-12. szám)

2005 / 7-8. szám - Alexa Károly: Könyvről könyvre, Kié is a szőlőhegy?

Warholra, a fotorealista piktúrára, Antonioni Nagyításira vagy Mészöly Filmjére., és tőle még a Pontos történetekre, Bódy Amerikai anzixzrz vagy Bereményi Legendáriuménak nevezetes fénykép-kommentáló fejezetére, s oly sok egyébre. Ehhez a vonulathoz csatlakozik Az én szőlőhegyem is, azonban merőben eredeti módon. A kitalált (megtalált) fényképész-elbeszélőt ugyanis meghagyja a fikció szintjén, alakját nem próbálja meg „realizálni”, azaz csak a művészi alkotó tevékenység határozza meg őt, nem valamiféle életrajziasság. S ez bölcs döntése a szerzőnek, hiszen így szabadon mozgathatja figuráját időben és térben, másrészt a táj marad a főszereplő, úgy hogy az az összekuszálódott időnek is kerete lehessen.

Ez a tény különösen nyilvánvaló a második fejezetben, a kötet legmozgalmasabb szakaszában, amely A karakói csata címet viseli, s a napóleoni háborúk apró, de izgalmas, groteszk, de szívünknek annál kedvesebb epizódját dolgozza fel. Csak a sültrealizmus bortnírtsága akadhat fönn azon a tényen, hogy mit is keres egy fényképművész a Marcali mellékén 1809-ben. Azon a kultikus tájon, amely „a magyar mediterráneumnak” varázslatos vidéke, s egyben határhelye a sztyeppének meg az Alpokkal koszorúzott nyugat-pannon régiónak, amelynek jelképes virága mi is lehetne más, mint az aszfodélosz, a királyné gyertyája.

A harmadik szakasz térben alig pár mérföldet lép keletre, A somlairul értekezvén. Amíg a karakói színhelyen a fotográfus-beszélő a történelmi geográfia titkait látszik nyomozni, a táji géniusz kívülállók számára megfejthetetlen rejtelmességét, ez a fejezet egy újabb kört nyit, a táji géniusz legszebb megnyilvánulása felé fordul, a somlai borhoz. A csatazaj marciális izgatottságát az ampelológus áhítata váltja fel a szemlélőben-leíróban. Mintha a táj maga ihletné erre az irracionális útra a felfedező-elbeszélőt: minél mélyebbre hatolni az időkbe, agg könyveket forgatva és nemesen penészillatú borházakban időzve. Milyen különös - az a valami, amit közhelyesen „pannon világosságnak” mondunk, mennyire telítve titokkal, misztikával, csodával, felfoghatóval, de megmagyarázhatatlannak Szilifánt, ihfarkú, piros bákor - szőlőfajták nevei, zenélő rejtelmek. S a könyv különös ajándéka olvasóinak, mintegy a fotográfia realizmusának „felülbírálataként” a szőlőfajták miniatúrásan elkötelezett színes rajzai, amelyek majd a következő szakaszban is felbukkannak.

A Pónyik és a Botul, nagyvonalúan megvonja azokat a kereteket, amelyekben az ábrázoló és kutató otthon érzi magát: Versailles és Nagymedesér. A francia királyi gyümölcsös és egy erdélymélyi zsákfalú elképesztő fajtagazdagságú kertje, amelyek eddig egymásról mit sem tudtak, most az irodalomban találkoznak, mint ahogy egy fényképalbum darabjai beszélnek egymáshoz. S miként a könyv minden darabjában, ebben is kis történetek, úti jegyzetek, anek- dotás sziporkák és nemzetkatasztrófás sejtelmek. És alakok. A históriából, meg a mai időből, kort és maszkot cserélve, de nyomatékos jelenvalósággal.

S végül a kört bezárja az Én voltam az című fejezet, amely megint csak az első mondat indító két-három, szava: „Én voltam a régi fényképész, aki Karakóban járt...”, meg Versailles-ban, Nagymedeséren, Felső-Kocskócon, Somlón, Kissomlyón, a Dabróka csárdában, meg a könyvtárban borászati lapokat böngészve, Kisfaludy Sándor pincéjében és Berzsenyi asztalánál, a Marcali szittyó138