Életünk, 2005 (43. évfolyam, 1-12. szám)

2005 / 7-8. szám - Alexa Károly: Könyvről könyvre, Kié is a szőlőhegy?

iban, én vagyok az, aki Sándor úrként menekült a házsártos Róza asszony ür- mösfőző patikájából, aki Paget János is, meg Tatay Sándor is, meg a gyulafe­hérvári érsek vendége, ahol rózsamálit ihatni... Egységes könyv - széttartó tematika, ez Az én szőlőhegyem. A sokféle témát a felszínen, a fikció szintjén természetesen az elbeszélő köti össze, a fotográ­fus-kommentátor. A megelőző két könyvhöz képest (Szókalauz, 1996., Lugas, 2002.) a legfeltűnőbb újdonság, hogy újra vannak történetek és újra van törté­net, ami a folyamatosan és mindig és mindenütt jelenlévő elbeszélőnek kö­szönhető, aki bármennyire is visszafogott a létezés kommentálásában, mégis­csak hozzá kötődnek a világ ábrázolandó, megörökítendő dolgai. Az ábrázolat miatta, általa vált leírásból mesévé, személyes beszámolóvá. S ez a személyes meggyőződés, elkötelezettség az ábrázolt világ iránt, ez a könyv másik fontos egységesítő eleme, hiszen az irodalom mi más - ha komolyan veszi magát —, mint életforma-ajánlatok sora, „preferenciák”, példázatos sorselemek, a lét fel­foghatatlanul gazdag kínálatából válogatva. Már az előbbi két esszé-összeállí­tásból is az az elhivatottság sugárzott, hogy minden, ami szövegként megjele­nik, az a létezés szépsége mellett érv. Víziójában és ars poétikájában egységes ugyan a könyv, de mivel tematiká­ban, megfőrmáltságban, terjedelmi arányosságban különbözők a fölvett írá­sok, letagadhatatlan bizonyos egyensúlytalanság érzete egyfelől, másfelől an­nak bizonyossága, hogy lényegében minden olyan tárgy beleillik a fikció kere­teibe, amelyről az elbeszélő úgy dönt, hogy odavaló. Ebből következik az a fel­tevés, hogy nem előre meghatározott terv, hogy nem valaminő regényes láto­más kényszerítő ereje hozta létre a kötetet, hanem inkább a táji ihlet, másrészt a fikció olyan tág, oly személyesen érzéki, hogy szinte bármit, akár egy élet­művet össze bírna foglalni és rendezni. Rövidre fogva: az olvasó szívesen elját­szik a gondolattal, hogy a korábbi esszébeszámolókat is odaajándékozza ennek az Ambrus Lajos nevű fotográfusnak, aki élő személy volt több mint félszáz évvel ezelőtt, de a névazonosságon kívül semmi köze nincs ahhoz az Ambrus Lajoshoz, akinek neve a könyv címe fölött van leírva, s aki szintén bejelenteni látszik az igényét „erre a szőlőhegyre”. Az író és a fotográfus - térjünk ide vissza még egyszer - kiválaszt és meg­örökít, bekeretez, tehát már a gesztusával is értelmez. Impasszibilitás? Ugyan. Mindenféle fénykép, hiteles beszámoló, pontos történet mögött egyetlen erő­szakos kérdés ágál: hogy ha az, amit ábrázol maga is a natura, akkor mi is a va­lóság. .. A Nagyítás szőke fiatalembere addig fókuszál a megfejtendő titokra, míg a semmivel találkozik, Mészöly kamerája azt nem képes megörökíteni, amiért mindet feláldoz, a halált, Ambrust nem az esetlegesen elrejtőzött dol­gok érdeklik elsősorban - a titok, ha fontos úgy is lelepleződik-, hanem az, ami a kamera előtt van, amit a blende, a „fényrekesz” megcéloz, s az, aki a gépáll­vány mögött figyelmesen előre hajol. Akiről mindent tud, de akiről semmit nem árul el, csak azt, hogy mindenre nyitott, mert minden kép - ő. S evégett kell azokat az írói technikákat kutatnia, amelyekkel úgy dermeszthető meg a mozdulat, hogy szüntelenné váljék a mozgás, s ez a szolidaritás teszi egy kör részeseivé az írót és az olvasót, azaz mindenkit, aki mesél, vagy csak beszámol, azaz, emlékszik és emlékeztet. 139

Next

/
Oldalképek
Tartalom