Életünk, 2005 (43. évfolyam, 1-12. szám)
2005 / 7-8. szám - Alexa Károly: Könyvről könyvre, Kié is a szőlőhegy?
ALEXA KAROLY Könyvről könyvre KIÉ IS A SZŐLŐHEGY? Ambrus Lajos új könyvének - Az én szőlőhegyem, BKL Kiadó, Szombathely - megjelenése esemény napjaink (nem létező) magyar irodalmi életében, amelyről ha valóban nem is beszélhetünk a szó megszokott jelentése szerint, állíthatjuk, hogy még mindig van a kritikának egy olyan csöndes vonulata és a kritikusoknak egy olyan köre, amely megkísérli számon tartani és értelmezni az irodalom értékeit, s nem hagyja magát kiszolgáltatni percnyi érvényességű dogmáknak, nem leplezi esztétikai rabulisztikával pártpolitikai érdekeit, nem fabrikál kártékony kánonokat, nem rekeszt ki. Mondani sem kell, hogy az alábbi olvasói beszámoló mely körben óhajtja tudni magát. Az én szőlőhegyem értékes mű, izgalmas szövegszerkezet és kitűnő olvasmány, s ezen túlmenően, bemutatása kényszerítő erővel húz elő olyan kérdéseket, amelyek a most ötvenöt éves író eddigi életművére, sőt általában az újabb magyar elbeszélésre, annak is generációs megnyilvánulásaira vonatkoznak. Miféle könyv is ez a kihívóan „alanyi” címmel figyelmet keltő munka, műfaját, megformáltságát, elbeszélő módját, széptani becsét és elkötelezettségét tekintve? Első állításként leszögezhetjük, hogy teljesen önálló, mással összetéveszthetetlen epikus világ foglalata, olyan elbeszélő információk gyűjteménye, amelyek zöme újdonság- és eredetiségértékű, ám ezek közt - s ez már az elbeszélő mód dicsérete - az olvasó valamiféle meghatározhatatlan otthonossággal mozog: az olvasóban a „beavatása” során a szerzőével, sőt egy nagyobb virtuális közönségével közös ősi tapasztalat és érdek világosodik meg. Ciklusos szerkezetű a könyv, és körülbelül egyforma távolságot tart a regénytől, meg azoktól a hagyományos novellaciklusoktól, amelyek egyetlen hőst vagy vissza-visszaté- rő tájelemet emelnek ki egységesítő médiumként. Novellás rajzok ezek, ám egyben traktátusok is. A természeti élmény és a tudományos anyaggyűjtés egyaránt az ihlető források közé tartozik. Öt fejezetből áll, vegyük sorra őket tárgyuk szerint. A talányos című Semmilyen nyitja meg a szövegek sorát, ez a cím egybeesik a szöveg első szavával - „Semmilyen absztrakcióra nem gondoltam, mikor elvállaltam ezt a munkát...” -, s itt mindjárt meg is torpanhatunk: kétségkívül ars poetikus megnyilvánulás ez, egy tudatos művészi magatartás kinyilvánítása, ugyanakkor a „valódi” cím mellőzése azt jelenti, hogy az író, avagy narrátor nem óhajt még a címmel sem a szöveg értelmezéséhez hozzájárulni. Az első szakasz az elbeszélő alak megformálása, egy tájfotográfusé, aki egyrészt a pontosságra törekszik, másrészt tudatában lévén működése paradox voltának (Bekebelezhető-e a valóság - akármilyen elhivatottsággal és technikával?), hagyja, hogy lélekkel és értelemmel telítődjék az a táj, amit a fénykép kivág és bekeretez. A modern művészet közkeletű metaforája a „fénykép”, gondoljunk 137
