Életünk, 2005 (43. évfolyam, 1-12. szám)
2005 / 7-8. szám - Fűzfa Balázs: Kifelé a ködből?
Szemet szúróan érdekes, rögvest a könyv elején - holott ilyesmi egy kötetnek a végén szokott lenni... a „hivatkozott és idézett művek, tanulmányok, esszékötetek” jegyzéke. Legalábbis szokatlan, hogy egy magát tudományos igényűnek ígérő könyvben ezek a nevek és címek szinte „ömlesztve” találhatók meg egy kétoldalnyi felsorolásban (folyamatos szedéssel, műfajonként sem elkülönítve; betűrendben, ám mégis logikátlanul, mert ha például John D. Barrow a B betűnél található [nyilván], akkor Barrow, John D.-nek volna célszerű írni stb.). Erősen értetlenkedünk amiatt is, hogy a szerző a későbbiekben sem hivatkozik pontosan (oldalszám szerint) a szakirodalomra - ilyen módon általában csak az Ottlik-szövegek lelőhelyét adja meg. Ami pedig nem Ottlik- textus, az általában csak „írja Kelecsényi”, „Balassánál olvasom”, „mondja Tandori” címszavakkal szerepel. Különösnek tartjuk továbbá azt is, hogy egy Ottlikról szóló könyv (!) irodalomjegyzékében nem szerepel Esterházy Péter, Kulcsár Szabó Ernő neve vagy a Szegedy-Maszák Mihály által jegyzett Ottlik- monográfia (hogy olyan, szerintünk szintén „kötelező”, már klasszikus tételeket, mint Balassa Péter, Kis Pintér Imre, Rónay György, Rónay László, Zemplényi Ferenc nagytanulmányai, ne is említsünk - szintén nem beszélve az utóbbi évtized igen jelentős, az Ottlik-kutatás lehetséges újabb szempontjait és irányait fölvető dolgozatokról (részben könyvekről), mint például Bohár András, Kamarás István, Korda Eszter, Mártonffy Marcell, Sári B. László, Szántó Gábor András és mások munkái [kijelentésünket akkor is jogosnak véljük, ha némelyik szöveg „passzívan” említtetik ugyan, merthogy részletével vagy egészében szerepel valamelyik felsorolt, Kelecsényi László gondozta Ottlik-breviáriumban]). Még furcsább az irodalmár olvasó számára, hogy Hévízi Ottó egyáltalán nem engedi megérinteni magát az irodalomtudománynak lényegében semmilyen ágazatától-irányzatától sem (ilyen hivatkozást sem a szövegben, sem az irodalomjegyzékben nem találtunk), így a könyvben (például) föl sem merül ama irodalomelméleti-narratológiai közhely, hogy Bébé nem azonos Ottlik Gézával. Az Ottlik-veduta szerzője (itt most nem a szerzőpárosról van szó) mindvégig úgy kezeli Medvét, Szeredyt, Bébét és a többieket, mint létező személyiségeket. Bár néhol utal arra, hogy az író hogyan gyúrja össze többféle időben s térben létező benyomásokból egy-egy figuráját, illetve hogyan „írja szét” saját magát több alakmásba, végeredményben mégiscsak úgy szövegezi meg mondandóját, mintha a regényhősök egyszerűen oda-vissza járkálhatná- nak-botorkálhatnának valóság és fikció közt. (Ez a felfogás - a különbségtétel elmaradása - némileg ama Kőszegen végzett katonatisztek Iskolahoz való viszonyára emlékeztet, akik erősen bírálták [utálták] Ottlikot és a regényt, mondván, hogy „a valóságban nem is így történt, .. .nem is így volt...!”) Mindez nem feltétlenül baj, csak egyszerűen előre tisztázni kell(ene), hogy ez nem egy irodalomtörténeti vagy irodalomelméleti szakmunka (Jakus Ildikóéi még ilyenek voltak), nem kutatói beszámoló az Ottlik-életmű valamely részterületéről, hanem egy szellemes, áradó — olykor túláradó - stílusban megírt, meglepetésekkel tényleg szolgáló, különös nyomozás Ottlik „rejtett tit- kai”-nak tartományában - a városlátkép stíljében elbeszélve. Vagyis a címben jóelőre jelzett, önmaga támasztotta műfaji követelményeknek kétségtelenül 122
