Életünk, 2005 (43. évfolyam, 1-12. szám)
2005 / 7-8. szám - Fűzfa Balázs: Kifelé a ködből?
FŰZFA BALÁZS Kifelé a ködből? IAKUS I LDIKÓ-HÉVIZ I OTTÓ: 0TTL I K-VED UTA Az utóbbi években kétségtelenül fölerősödött az Iskola a határon - illetve általában az Ottlik-oeuvre - filozófiai olvasata, pontosabban filozófusok általi olvasata (Neunter Katalin, Gyáni Gábor, Hévizi Ottó, Horkay-Hörcher Ferenc, Nagy Edit, Sümegi István). Olyannyira, hogy a recepciónak ma már nemcsak önálló ágát képezik az Ottlikról szóló, filozófusok által írt kisebb-nagyobb, olykor könyv terjedelmű tanulmányok, hanem jószerivel többségbe kerültek az irodalmárok munkáival szemben. Ugyanekkor, jegyezzük meg, van egy másik, szintén „nem-irodalmári” hajtása is a recepciónak: a nyelvészeti-stilisztikai, amely szintén nem kevés új eredményt hozott (Tolcsvai Nagy Gábor, Farkas Edit). Vagyis az Ottlik-regény s az életmű egésze egyre inkább beépülni látszik a nem közvetlenül irodalmi jellegű szellemi tudományokba. Szamuely Tamás kitűnő fizikusi elemzését A Valencia-rejtélyről most épp csak megemlítjük,1 mondván: a közeljövőben még inkább várható, hogy a „kiugrott matematikus” Ottlik szövegei megszólítják a természettudósokat is. A Jakus-Hévizi szerzőpáros munkája többszörösen szokatlan, rendhagyó könyv. Jakus Ildikó - Hévizi Ottó felesége - figyelemreméltó tanulmányokat tett közzé Ottlikról a kilencvenes évek első felében, érdeklődése azonban később másfelé fordult, majd pedig tragikus-fiatalon elhunyt (mindezt az előszóból tudjuk meg). Hévizi Ottó egyfelől az ő munkáját igyekszik „befejezni”, másfelől azonban - erőteljes filozófusi énjén átszűrve - egy rendkívül izgalmas, eredeti Ottlik-olvasatot ad munkájában (az a rész, amelyet ő jegyez, önmagában is megálló, könyv terjedelmű munka). Hévízinek több vonással sikerül gazdagítania az írói arcképet. Újat hoz mindenekelőtt és általában a szemléletmód maga, az egész esszétanulmányt átfogó „nyomozói” attitűd - vagyis az Ottlik-művekkel kapcsolatban mind ez idáig szokatlan magatartás. - Bár az a fajta mondénség, amely az Iskola a határon szerzőjét eredendően jellemezte, ama léhaság, melyet ő elengedhetetlennek tartott irodalomhoz és léthez egyaránt, mindig elhitette velünk azt is: lehet, hogy tényleg nem muszáj (csak) Tolsztojt és Dosztojevszkijt olvasni, lehet, hogy Maugham a legnagyobb író, sőt az is lehet, hogy csak alig lemaradva követi őt Verne Gyula... Ennek okán mindenféle szokatlan attitűd fontos lehet az életmű mélyebb megismerése szempontjából. A rendhagyó ízlésű Ottlik - aki amúgy, „mellesleg” a „a világ legnagyobb bridzsjátékosa” volt (az olasz Panorama című lap Győré Balázs idézte nekrológja szerint),2 vagyis írónak is meglehetősen különös személyiség - most egy olyan könyvben láthatja tehát meg önmagát, életének városlátképét („vedutá”- ját), amely legalább annyira szokatlan az irodalom(tudomány) felől nézve, mint az Iskola volt különös - meglehet, sokáig észrevétlen - jelenség a szépirodalom berkeiben az 1960-as években. 121
