Életünk, 2005 (43. évfolyam, 1-12. szám)

2005 / 7-8. szám - Bedecs László: Irodalompolitika és irodalmiság

Tandori Dezső is, de az üggyel kapcsolatban leggyakrabban Nádas Péter és Aczél György levélváltását idézik, különösen Nádas második, 1970. július 11- én kelt levelét. Ebben Nádas az Eszmélet rövid történetét vázolva a fiatalok kezdeményezéséivel kapcsolatos, Aczél-féle kettős játékot utasítja vissza: „Úgy tűnik, előbb épült és lépett működésbe a sorompó, mintsem az út, amelyet adott esetben el kellett volna zárnia, megépülhetett volna. A kétszeres biztosító-berendezés, az önálló útépítés megakadályozása és az üres tájba felállított sorompó lehúzása, sajnos, torkunkra forrasztotta a szót. Kasztráció közösülés előtt és helyett.”46 Aczél attitűd-változását jól jelzi, hogy első levelét még a „Kedves Péter!”, a következőt a „Kedves Nádas elvtárs!” formulával kezdi, az utolsót viszont a „Tisztelt Nádas Péter!” megszólítással, azaz a nyájaskodó, barátkozó hangvétel az író kemény álláspontja miatt hamar hivatalossá és rideggé vált. Az eredmény: Nádastól 1969 és 1977 között egyetlen könyv sem jelenhet meg.4'

Az irodalompolitika játszmái, a kiadói és cenzurális ügyek azonban csak külső jelei voltak a költészettörténeti változásoknak. Sokkal fontosabbak ennél az új poétikai törekvések, melyek természetesen kiváltói is voltak az imént vázolt hol csak óvatos, hol kifejezetten akadályokat görgető döntéseknek és eseményeknek. Látnunk kell ugyanis, hogy az új generáció legjava Juhász Ferenc, Nagy László és mindenek előtt Illyés Gyula ekkor már és még vitathatatlan költői tekintélyét is megkérdőjelezte. A hatvanas évek második felének lírai köznyelvét úgyszólván uraló költészet-modellek ugyanis hangsúlyosan a közéleti, nyilvános beszéd műfajának tekintették a verset, tudatosan vállalva a költőszerep képviseleti jellegét, a váteszi hagyományok továbbvitelével együtt, ami Tandoritól és a fentebb már kiemelt jelentős pályatáraitól eleve távol állt. Elég csak Illyés sokat idézett, e létösszegző igényű költészet utolsó másfél évtizedének eredményeit mintegy összefoglaló versére, A költő felel címűre gondolnunk- „csinálok költeményt, / hogy gazdagodjatok” -, hogy lássuk, mit jelentett a patetikus, himnikus és gyakran tragikus hanghordozású, a közvetlen megszólítást kedvelő, ekkorra szűkössé és kényelmetlenné vált líra, melynek - miként Nagy László-költészetének is - a jó és a rossz közötti morális döntések meghozhatóságában való hit éppúgy meghatározó eleme, mint e döntéseknek a költői szerep felőli felértékelése. Ez az uralkodó versbeszéd ugyanis egy olyan, a személyiség egységét és értékhorizontját meg nem kérdőjelező szerepfelfogást érvényesít a hatvanas és hetvenes évek fordulóján is, mely az akkor induló költőgeneráció java részének mint elutasítandó és felülírandó volt jelen, ahogy számukra a közösség kommunikációs rendszeréből levezetődő költősors is legfeljebb ironikusan volt említhető. (Az élménylíra elvárás-horizontja a műben megtörténő igazságot nyelven kívüli szilárd pontokhoz igazítja, és kizárólag kifejező, referenciális funkciót tulajdonít neki.)

A patetikus, szenvelgő költőszerepek ellen fogalmazta meg például Petri György a sokak által idézett mondatait: „Én egyszerűen profi akartam lenni. Tehát egyáltalán nem azt éreztem, hogy vallomást akarok tenni, (...) én egyszerűen verset akartam írni”,48 ahogy ebbe a sorba állítható Tandori második kötetének központi ciklusa, Az amatőrség elvesztése is, mely szintén a vers szö112