Életünk, 2005 (43. évfolyam, 1-12. szám)

2005 / 7-8. szám - Bedecs László: Irodalompolitika és irodalmiság

vegszerűségére, nyelvi megtörténésére irányította a figyelmet a közösség iránti felelősség erkölcsi elvárásai helyett. A profi ugyanis reflektáltan cselekszik, tisztában van a nyelv rá is vonatkozó törvényszerűségeivel, és ezért nem a világ-egész kifejezésére törekszik, hanem a töredékek önironikus, esetleges megragadására, miközben a költészet elveszti pátoszát, és nem belső kényszert, hanem elsősorban nyelvi kihívást jelent ,Juhász a »költészet hatalmának«, világteremtő erejének prófétája, sámán, varázsló, vátesz”49 - írja például Könczöl Csaba 1975-ben, pontosan jelezve a korabeli kritika Juhásszal kapcsolatos általános vélekedését, és egyben azt a költő-imágót is, amihez képest lehet másoké mellett Tandori, Petri és Oravecz költészetének ironikus személyiségkonstrukcióit vagy épp személytelenségét paradigmatikus újdonságnak tekinteni. Mert miközben Juhásznál a nagybetűs Költő - a „világe- gyetem-nagy szemgolyó”, a „világösszesség-szív” — igyekszik a szó erejével rendet teremteni a létezés és a létezők kozmikus káoszában, Tandorinál fel sem vetődhet a „Mit tehet a költő?’’-típusú kérdés, hisz nála, miként Petrinél is, elsősorban ’szakmai’ természetű ihletről van szó. És ez az eleve ironikus ’ihlet’ sem a küldetéses, sem a vallomásos lírai hagyománnyal nem vállal egységet, hiszen itt a versben megszólaló költő minden esetlegességének tudatában, felelősség nélkül, „egyszerűen verset akar írni”. Petri György egy másik interjújában ezt megerősítve jelenti ki: „Nem a személyiséggel akartam leszámolni, hanem annak az úgynevezett »lírai hős«-nek a fikciójával, akinek semmiféle empirikus személyiséghez nincs köze, hanem bizonyos poétikai klisékből áll: egy valahol spontán kialakult normarendszer megszabja, hogy milyennek kell lennie a költőnek.’”0 A személyiség részleges vagy teljes kivonása, az evidenciák hiánya, a költői szerep sorsszerűségének és ezzel együtt a küldetés, a patetikus ihletettség lehetőségének ironikus felszámolása és alapvetően nyelvkritikai attitűd egy ilyen beszédpozíciót már nem tesz lehetővé. Vagy ahogy a Sándorhoz című vers jelzi a váteszszerep érvénytelenségét, anakronisztikus és parodisztikus voltát: „»Sors nyiss nekem tért.« / Majd nyit.”

De a költői szerep hagyományának ironikus felszámolására jó példa A delphoi jós hamiscsődöt jelent is, melyben Petri nemcsak a kényelmetlenné és komolytalanná vált szereppel, hanem az uralkodó beszédmóddal és személyiségkezeléssel is szakítani próbál. Ez utóbbi verset Kulcsár Szabó Ernő és Katona Gergely például a váteszszerep lírai átértelmezésének és újraértésének tárgyalásakor mintaadó érvénnyel hozza szóba, megjegyezve, hogy a szövegben megmutatkozó „szerep nélküli beszéd, amelynek a versszerűtlenség, az alulreto- rizáltság és a jelentésszóródás a legszembetűnőbb poétikai jegyei”, illetve „individuum-felfogásának látszólagos relativáltsága” egészében a klasszikus-modern lírahagyománytól való eltávolodás gesztusa.'1 „Az eljövendőt - mert arra / vagytok-volnátok mind kíváncsiak: / nem sejthetem.” - jelenti ki a versben a jós, felszámolva ezzel megkülönböztető tulajdonságait. A vers a modernségbeli költői prófétaszerepet ugyanakkor úgy értelmezi át, hogy miközben a műfaj architextuális jegyeit megőrzi, a hagyományos beszédpozíciót ironikusan elutasítja. Kulcsár-Szabó Zoltán meglátása szerint hasonlóan jár el egyébként ekkoriban Nádas Péter is az Emlékiratok könyvében, amikor a memoárirodalom alapkódjaira ugyan ráhagyatkozik, de az ebből fakadó olvasói elvárásoknak,

113