Életünk, 2005 (43. évfolyam, 1-12. szám)
2005 / 7-8. szám - Tandori Dezső: Kvartett †
anteuszi alkat vagyok, s nem mert nyuszi. (Nem „félek, hogy kártyán ellovaz- nám a nagyzélandi és izlandi irodalmi díjaimat” pl.) Nem bírom már jól elviselni azt a 3 óra vonatozást. Ahogy Budán mászkálok itt (vagy Pesten), csak mosolygok a hirdetményeken: „4 óra alatt a legszebb osztrák síhelyek egyikére repíti önt a ...” Négy óra, jó isten. Elmúltak ezek az idó'k. Nem járok Budapesten ebédelni, színházba, moziba; tárlatra; a magaméira sem. S ezt mind rég elmeséltem. Nyilvánosság előtt - irodalmi, hasábok - hullattam meghatott könnyeimet Budapest költészetbeli szépségein. Vagy mikor az egyik erotikus regényt fordítottam, mulattam a Városligeti-tó Szép Ernő-fé- le ábrázolásán, s ahogy ez a szerelmespár ott, félig ruhástul, egymással az üdvöt intézte (a magam fordította könyvben), de az a regényke a régi Pestről olyan képet adott, mint egy éles Vámos Rousseau-kép! Budapesten élek, de nem Ferihegyen és a Keletiben, és ha a XI. kerület utcáit járom, üdvözülten néztem a vasúti töltést, a hidat: ah, nem kell nekem arra. A hegyeket nem kell a koszos vonatablakfüggöny mögül néznem (van, amiben a legtisztább is koszos!, így minden kocsmapult stb.), és ha belegondolok, hogy a szintén e hasábokon részletezett szörnyű (miért szörnyű?) sörözést is abbahagytam, hát nálam boldogabb és szabadabb budapesti nincs. Centrális kérdésünk mi? Gauguin ezt még jól megmondta: Honnan jövünk? Hol vagyunk? Hová megyünk? Bár Budapest fix helynek látszik, számomra mégis kérdések villódzása, s messze több kérdésé, mint a három gauguini! (Gyalázat, hogy hízás okán a sört abba kellett...! Nem érdemes élni!) 4. S itt, mint négy égtáj, fejezem is be. Bármerre nézzek Budapesten, szervesen jut az eszembe valami. (A meghatott emlékek idézését írótársaimra hagyom. Első áldozás, első szerelem, első berűgás, első autóbaleset, első mozi, első piros nyakkendő, első egyetemi ebédpénz elköltése könyvekre stb.) A Fő utca egyik mellékutcájában eszembe jut: ah, ezzel a kedves költő barátommal milyen hitelesen fejeztem be a magántelefonálgatást, volt az oka, ami volt, s volt hátsó oka más, mindegy, én akkor már nem akartam összetelefonálgatósdit. Vagy ugyanígy a XI. kerületben is volt ilyen ihletett, légy-őszinte gesztusom. Ezek a legkínosabbak. Számos szerkesztőség van, ahol sosem jártam, de Észak-Pesttől (Újpest) le a Lágymányos alatti vidékekig. Na és! Goethe mondása: „Hogy a költőt megismerjed, költő-országba kell menned.” Szerkesztőországról, nyomdaországról stb. még a prózaíró esetében sincs szó. Ahol van, ott úgy a jó, ahol nem, ott amúgy. Tehát Budapest nekem nem csupán az ismert helyek összessége, hanem még inkább a meg nem ismerteké, az ismeretleneké. Legalább százféle „élet” van Budapesten, amelyet nem ismerek. Nem ismerem az irodalmi (irodalomtörténet, díjkiosztó; protokolláris; juttató; szépelgő; gyűlölködő - ? -, ha van olyan etc. literáti fővárost), nem ismerem a besúgói (khm), a drogos (végképp nem ismerem), a lányfuttató (nem ismerem!), a hamispénzváltó (nagyon nem ismerem), a tőzsdebróker-üzletes, a titkos-tippes, a lóversenypályás (már külföldön sem az ottani pályákat és irodákat), a szállodás, az éttermes... de ezt már mondtam... Budapestet. Nem ismerem azokat az apai érzéseket, melyek tá101
