Életünk, 2005 (43. évfolyam, 1-12. szám)

2005 / 7-8. szám - Tandori Dezső: Kvartett †

madnak, mikor a srác az első bringáját próbálja ki, első síléceit stb. Elsőbálo- zik. Amikor egy folyóirat nagyobb támogatást kap végre (?), amikor... és amikor. .. Nem tudom, érdemben, miket mondanak a hátam mögött. Ez mind Budapest.

Budapest, mert itt élek, nekem legalább annyi, mint a szityánkakundói lakosnak Szityánkakundó. Ott él, onnan szakadt el stb. Én Budapesttől olyannyira nem fogok elszakadni, hogy poraimat is a Tabánba rendelem, ha eltemet, ki eltemet, s ha madaraim (ne érzelegjünk) pora még mikronál milibb alakban egyáltalán ott van. De mindegy, ugyanúgy undorodom, hogy ezen a Budapesten, melyre anyámék ideraktak, a maradék zsírom fog elsercegni, ahogy a kukacok mászkálását sem szeretném a zsigereimben. Még jobban lefogyni sem azért akarok, hogy a Sportkórház (ott születtem) két kerítésrácsa közt egy őszi alkonyon átférjek, meg az is lehet, hogy - egyre épül, szépül ez a város (is) - a rácsot rég kicserélték. Most azonban írógépesemet szeretem Budapesten a legjobban. Ha rövid időre elvállalja ezt a kis zötyörgőt, melyen mind többet ütök félre, két éve tisztítandó lenne. Vagy ha engem cserélnének ki, mert 42 év budapesti gépeléstől alig érzem a kezem három ujját.

S nem mert így divat, hogy ahol 4 volna, ott mókának jöjjön az 5 (égtáj stb.), de talán másért: mit akarok ezzel a dolgozattal? Semmiképp sem azt, hogy „miképp TD minden dolga extravagáns...” Nem extravagáns. Azt se, hogy „jól odacélozgatok”. Frászt. Mindent kimondtam, csak számszerűségében nem soroltam fel ezredrészét sem annak, ahány életféle például Budapesten van etc. És így tovább. Amit azonban mégis szerettem volna elérni, hogy semmi mód ne legyen sablonos, ne legyen „a várt, a várható” ez itt. Nem tudom, hány olyan évem van még, amikor efféléket gépelni tudok. (Vagy, hogy elbizakodott ne legyek, meddig jön belőlem egyáltalán ilyesmi.) Nem kérdés, ezt is mind Budapesten élem meg, nem Szattyánszittyón etc., Londonban, Bernben, Gelsenkirchenben, Rómában. Szemernyit sem ott. S itt - valóban megélem ezt mind. Talán ennyi érződik. Meg a HOLMI kedvet csinált - hát kedvem lett. Pont ehhez, így.

Verebekről, mackókról szó sem volt, moderátó azzal, hogy felsoroltam volna a lényeges budapesti témáim ezredét is akár. De (géphibák!) ha az kérdés, meddig még, ha nem menekülök ez elől az emlékeimbe, ha minden nap továbbra is itt és most megoldandó kérdésem (van és, ha!, marad), ha nemcsak fogalmam nincs, hogyan (és tovább), hanem azt se tudom, miképp lehetne fogalmam, Szép Ernő jön elő megint, az ő nem!... nem sötéten-látásával, nem reálisan-lá- tásával... nem. Hanem ahogy ő mondta: hogy „ha én azt tudnám”. S főleg: „hogy mi lesz velem”. Nem „forró cukrászi kók”-ok érdekelnek, s nem kár semmiért (nekem), idézet a híres versből. De itt volt az, hogy én nem tudtam magam az élethez igazítani (holott annyira úgy látszott), szerettem vón mindenkit látni s mindenkivel beszélni, de már nem. Csak lélegezni, itt, szeretnék, s nem halk H-val, hanem téli hidegben asztma elleni szer nélkül.

102