Életünk, 2005 (43. évfolyam, 1-12. szám)
2005 / 6. szám - Varga Imre: Lesz-e Anonymunak kutyabőre?
De ezért mégsem kell vesztesnek éreznünk magunkat, vidéken élve is lehet békés. Még békésben is. Bizonytalanság, a központ(ozás) hiánya a káosz - mindebből új világokat lehet teremteni. Talán az is esélyünk, hogy ebben a cserepeire hullott töredék-országban a szilánkokban is meglássuk a csillagos eget. Az irodalomból kitekintve az életet. A Duettek (beszélgetések) egyik sikerült darabjában, amelyben Esterházy Péter a válaszadó, olvasható, hogy Magyarország az öncsalás ritmusában van - éspedig politikai hozzáállástól függetlenül. Én, te, ő, mi, ti, ők. És fordítva: kőitim, őetné. Esterházy úgy véli, hogy nem merjük föltenni saját magunknak a legfontosabb kérdéseket. Csak a másiknak, a szomszédnak, a politikai ellenfelünknek. Önmagunktól persze nem kérünk számon semmit. Kőitim! Hiszen áldozatok vagyunk. A körülmények vagy alkatunk, a múltunk, származásunk, a szakmánk, az indulataink áldozatai. Vagy nyertesek lettünk, ezzel már bűntudatot is nyertünk. És mert nem vagyunk, nem lehetünk sikeresek. Vagy épp a siker roncsolja, teszi szétszórttá, ígérgetőssé, felelőtlenné életünket. „Azt a kérdést, hogy én mi vagyok, azt nem akarjuk föltenni, mert sejtjük, hogy nem sok jóra jutunk.” Mondjuk csak el tehát magunknak, kik vagyunk! Vagy kérdezgessük folyton ezt, szakadatlan - megvilágosodásig! Vagy inkább lássuk be, lássunk befelé, középre, és magunkat ismerve mindjárt csendesebbé válunk. Az önismeret mások ismerete is. Mielőtt megszólalnék, már tudom, hogy a véleményem inkább rám vonatkozik, mintsem arra, amiről beszélek. Ráébredni, hogy a változás velünk, bennünk kezdődik. Néha elég ehhez csendben maradnunk. Máskor viszont ki kellene látnunk, ami őszintéden, zárt, önző bennünk, abból. Ha a lármánk, üvöltözésünk, tüsténkedésünk legtöbbször csak arra való, hogy eltűnjünk magunk és mások elől, maradjunk inkább nyugton, és ne mutogassunk senkire, mert aki folyton harsányan érvel igaza mellett, minden vélt sértésre pattan, könnyen ripaccsá válik. „Hány és hány alibi-kereső éli végig alibi életét”, imigyen mond Esterházy. Az erős ellenségkép, puff! valósággá válik. Hiába lenne lehetőségünk az önálló döntésekre, megint sérültként, sértettként viselkedik a magyar. (Kivakarja újra alig begyógyult komcsis és/vagy horthys sebeit.) Aki pedig sértett, másokat is sérteget folyton. S ebben a helyzetben terjeszti a jobboldal „a sérelmi érvelést, a sérelmi gondolkodást. A sérelmi életet. A valóságos sérelmekkel játszik, ez a felelőtlensége, a valóságos fájdalmakat teszi ebbe a hazug rendszerbe. Erre a ...felelőtlenségre épül a baloldali felelőtlenség és öncsalás.” S ehhez társul a bizonytalanságunk, bizalomhiányunk, ami nem magyar sajátság. Bizonytalan a nyugat, bizonytalan a világ. Nem tudjuk, mit hoz a jövő; a jövőnk lesz-e? De azt sem tudni, benne leszünk-e még. Emberként, íróként, nemzetként. S ettől feszültek vagyunk. Képtelenek a lenyugvásra, az őszinteségre, sérelmeink elengedésére, bár velük megterhelve aligha lehetünk igazán függetlenek és bátrak. A bizonytalanságban és szabadságban éléshez kevés a kultúránk, tradíciónk. Meg a vállalkozó kedvünk tétje, mélysége, de önállóságunk is. (Mert cipőfűzőt, használtruhát, krimit könnyű itt árulni, és elárulni az országot is. Vannak, akiknek még ez is könnyű.) Kötődünk a múltunkhoz és fogva tart, mert ez a kapcsolat nem élő, hanem eszmei vagy eszményi, vagy ellenkezőleg: úgy szabadulnánk emlékeinktől, hogy kényszeresen felejteni próbálunk. Holott „mindig csak saját ma67
