Életünk, 2005 (43. évfolyam, 1-12. szám)
2005 / 4. szám - Tornai József: Villámsújtota kor (részletek az esszékötetből)
TORNAI JÓZSEF Villámsújtotta kor* BÁCSKAI NIHILISTA (KOSZTOLÁNYI DEZSŐ: ÖSSZEGYŰJTÖTT VERSEI) Évekkel előbb ismertem a XX. század elejének legjelentősebb magyar költőit, tehát Adyt, József Attilát, Tóth Árpádot, Juhász Gyulát, Babitsot, Áprilyt, mint Kosztolányit. Talán a vallásosságom tartott vissza tőle. Nem vonzott a tagadása, a pesszimizmusa. Már az ’50-es évekbe léptünk, mikor napokig nem tudtam kirázni a fejemből ezt a három sorát: Minthogyha kisfiam a földre dobná, vagy csöndesen forró kezébe fogná és lágyan simogatná... úgy fáj e szív. A következő döbbenetem már az Utolsó kiáltás volt (máig is az!): Én nem hiszek semmiben. Ha meghalok, a semmi leszek, mint annak előtte, hogy e földre születtem. Szörnyű. Hozzád kiáltok majd utólszor. Légy jó anyám, örök sötétség. Egyfelől azt éreztem: ez szent írás, ez igaz, ez kinyilatkoztatás. Másfelől: hogy ezt a „nem hiszek semmiben”-t még senki sem merte ilyen egyszerűen, magától értetődő biztonsággal leírni. (Később, költőként észrevettem, hogy a „szörnyű” megjegyzés nem tartozik a vers testéhez, kívülről hangzik. De ez semmit sem vont le a mű hihetetlen nagyságából.) Az Őszi reggeli, az Aki ma meghalt, az Ének a semmiről, a Marcus Aurelus (a császár elmélkedéseit folyton olvasgattam, tőle tanulva a sztoikus magatartást), a Ha negyvenéves..., az Üllői íiti fák, az Akarsz-e játszani? a Magyar költők sikolya Európa költőihez 1919-ben vagy az Együgyű ének már olyan tökéletes volt, hogy újra meg újra olvastam ő- ket az évtizedek során. Úgy látszik, rabul ejt minden, ami abszurd, ami végletes, ami nem hagy maga mellett agy mögött semmi tovább-rágandót, esetlegeset, talánt. És Kosztolányi csak a halálról beszélt. A novellái is mind szerencsétlenül ■ Részletek az esszékötetből 52
