Életünk, 2005 (43. évfolyam, 1-12. szám)
2005 / 4. szám - Tornai József: Villámsújtota kor (részletek az esszékötetből)
végződnek. A regényei is. Nincs hozzá hasonlóan és vakmerőén halál-látó költőnk. Összes verse (hiába, hogy vannak egyéb témái is) egyetlen fájdalom az elmúlásunk miatt. A legjobb képei, metaforái, hasonlatai ebből a kikerül- hetetlenből születnek. A Magánbeszédben azt siratta, hogy „Az életet szerettem. Azt, ami lüktet, / azt, ami vágtat a vér rohamán”. Es a feledhetetlen, ki- cserélhetetlenül pontos hasonlat, a végkövetkeztetés: [...] megvesztem azért, mi elveszendő, imádtam én a legtöbbet, mi szédiull s romlandóbb, mint a málna vagy a hal. Lehet-e tovább lépni ebbe az irányba? Lehet. Mégpedig ünnepelve a fájdalmat: Itt fekszenek csodásán ők, hol annyi búza, bor van, a véreim, az őseim, a fényes, nyári porban. Az egész Kosztolányi-líra Szophoklesz illusztrálása. A legnagyobb görög tragédiaíró létfilozófiai kiindulópontjának kifejtése. Az Oidipusz király illúziótlanságánál még senki sem ment messzebb: „Legjobb nem születni, de ha már megszülettünk, minél előbb meghalni.” Kosztolányi jól ismerte: Ha van, akit jobban szeretsz magadnál, Ügy hogy te neki mindent odaadnál, a boldogságot is, nem kérve hálát, mért nem kívánod a halálát: [...] miért nem óhajtod néki, amit magadnak, a legnagyobb jót, a megsemmisülést, a békét? Ez a racionalizmus már majdnem elviselhetetlen. Az igazát nem tagadhatom, ha csak az értelmem ítéletére hallgatok. A saját öregedésének a rettenete elfogadhatóbb, a vers, a Délutáni álom is szívközelibb: Hol az anyám? Hol az anyám? Segítség. Ötven leszek már. Nemsokára ötven. A biológiai kényszer, hogy élni kell úgy-ahogy, a teljes kiszolgáltatottság az elrendelésnek, kit nem ejtett már kétségbe? S kiszakad belőle az Ének a semmiről-. Annál, mi van, a semmi ősebb, még énnekem is ismerősebb, 53
