Életünk, 2005 (43. évfolyam, 1-12. szám)
2005 / 4. szám - Sípos Dávid: A szolgálatos "poéta sacer" töprengései, Lászlóffy Aladár: Gyarló és kalapács
kívülről jövő segítség nem várható. Ezt a belső megújulást sürgető hangot zengi, mint az egyik írásban a „Berzsenyi Rádió Etyházashetye” a Magyarokhoz- 1, a Lászlóffy Rádió Torda is. A belső megújulás pedig az egyénekben kell, hogy meginduljon, hogy Erdélyt e „befalazott buboréknyi bonyolultságot és érzékenységet”, mint valami „zárványt”, legalább belül tartsák tisztán. A kötetben fellelhetők Lászlóffy különvéleményei globalizációról, nemze- tekfelettiségről és hasonló divatos hangzatokról is, melyeket minden éppen stagnáló diktatúra elővesz cilinderéből. Ezekről is a tőle megszokott Lászlóffy- hangon beszél. A Tamási-parafrázisa talán a legjellemzőbb. „Azért élünk a világon, hogy mindenütt otthon legyünk.” Jöhetnek itt szellem-ideológusok pluralizmussal meg globalizmussal, a Lászlóffy-féle (művészi) nemzetben élő nemzetfelettiséget és otthon falai közt érzett határtalanságot nem fogják megmagyarázni, de még csak megérteni sem. Mert a Lászlóffyk már akkor européerek voltak, mikor az még nem volt ennyire divatos dolog, és garantálható, hogy hazafiak maradnak még akkor is, ha ez a dolog már nem, hogy nem lesz divatos, de egyenesen szégyen lesz... írásaiban a reménykedésnek olyan hangja szólal meg, mely egészen egyedinek mondható. A Lászlóffy-remény ugyanis sehol sem válik nagyravágyássá, nem festet vele utópisztikus jövőképet, de elegendő erőt ad számára, hogy „agyonismételt háborgásai”-t ne szüneteltesse. Ne is szüneteltesse, míg e térség valóban a „torokszorító közöny Las Vegasa”! Ezek a háborgások jelentik Lászlóffy művészetét, és ezekben van az ő mondanivalója, melyet zeng, „mint Petőfi a szabadságot, Ady az átkot, vagy Kemény Zsigmond az erény bűneit.” Hiszen Lászlóffy, mint valami újkori poéta sacer, aki a nép sorsát magára veszi, látva minden nyomort, elnyomást, szégyent, mindeközben próbálja megőrizni a kapott és megkopott értékrendet, azt az erdélyi hagyományt és múltat, mely Bocskaikat, Apáczai-Cseréket, Kós Károlyokat adott Európának. Mert valakinek ma is kiáltani kell ezerszer a lelkek pusztájába. A pusztuló lelkckbe pedig reményt kell önteni, és most ő van soron! Egyik sorát hadd parafrazáljam: Add Urunk, hogy amit kell, megérjen és megírjon még...! Ámen. (Kortárs Kiadó, 2004) 47
