Életünk, 2005 (43. évfolyam, 1-12. szám)

2005 / 4. szám - Sípos Dávid: A szolgálatos "poéta sacer" töprengései, Lászlóffy Aladár: Gyarló és kalapács

zsenyi, Petőfi, Ady és később Illyés. Más eszközökkel már, de hasonló küldetéstudattal. Lászlóffy hazaff)'sága más színezetű már, mint költőóriás elődeié. Az ő esetében nincs semmi patetikusság, de nincs felesleges nemzetostorozás sem. A történeti lét abszurditásának érzete groteszk játékossággal szembesíti a hagyományosan magasztos megszólalásmódot. Nála csak az van, amit az Erdélyben élő magyarság helyzetének végletessége éppen megkíván, vagy néhol csak megenged. Az őszinteség. Mert, ahogy egy helyen említi, nincs mit veszteni. Mert, hogy a dolgok rendbe jöjjenek - képtelenség. „Ha valamit ennyiszer kell elismételni, akkor pillanatnyilag minden reménytelen. Meg kell várni a következő emberiséget.” Ennél mi jöhet még, ami rosszabb? Magára hagyják, kitaszítják? Hát lehet ennél jobban kitaszítani és magára hagyni embert és népet? - teszi fel költői kérdését. Ma már sejtheti az olvasó a választ: igen. A kötet egyik esszéjében (.Rulett 2000) még reménytelten várja Lászlóffy az ezredfordulót, hogy talán-talán változást hoz majd. Nem abban reménykedik, hogy egy csapásra rendbe jönnek a dolgok, csak hogy meginduljon valami. 2004 decembere óta tudjuk a választ. Nem indult meg semmi. Sőt.

Lászlóffy sehol sem érint konkrét aktuálpolitikai eseteket vagy neveket, és mégis, az olvasó pontosan tudja, miről és kikről esik éppen szó. Ettől válik súlyossá, szépirodalmivá a Lászlóffy-publicisztika, ettől lehet az az érzése olvasójának, hogy valami új műfaj ez, legalábbis megújított, kibővített határokkal körülvett régi esszé-forma. Olvashatók itt nyolcsoros mondatok, émelyítő gondolat-esszenciák, melyek hihetetlenül modernné, sőt posztmodernné avatják a konzervatív, nemzeti elkötelezettségű írót. Mert Lászlóffy témavilága a- kár konzervatívnak is nevezhető, minden sértő szándék nélkül. Es ez itt a lényeg. Évtizedek jöttek, múltak, irodalmi hangok szólaltak meg és hallgattak el, mindig jöttek újak, új hanggal, de a körülmények semmit sem változtak. A téma konzerválódott. így lehet az, hogy Lászlóffy posztmodern hangszerekkel játszik ősi dallamokat szakadatlanul, remélve, hogy új idők új dallamait jobban meghallják a világban.

Az örök téma az „otthagyott emigrációban” élő magyarság sorsa, mibenléte. Lászlóffy tollát az a remény élteti, hogy vannak kipusztíthatatlan nemzetek és az a hit, hogy a magyar is ilyen. Talán nincs a kötetben egyetlen esszé sem, melyből ne törne föl az Erdélyben élők magára hagyatottságának keserűsége, hogy örökké valami különc másságként vannak kezelve. „Mert erdélyi magyarként a románok szerint is más vagyok, az anyaországi magyarok szerint is más.” A tolerancia liberális huszárai persze mélyen hallgatnak. Az áldatlan állapot orvoslására rövidtávon Lászlóffy sem igen lát lehetőséget. De ami rajta áll, hirdeti. On-értelmezésével, mely szerint „Nem vagyok «erdélyi ember»” és „nem lettem - szinte mindenre kiterjedő érdeklődésem folytán sem - multikulturális” hanem „egyetlen tudattartalomnak a befolyása alatt működő EN vagyok.” Ez az önértelmezése, melyhez társul a vágy, hogy ne neki kelljen magyarázkodnia, hogy miért él ott, ahol. Lászlóffy a helyzet változására hosz- szabb távon vél csupán esetleges megoldást. Petőfi Apostolának záró sorait idézve: „Vénült, kihalt a szolganemzedék.” Ez, talán ez jelentene megoldást, persze garancia nélkül, hogy az eljövő nemzedék különb lesz. De egy biztos,

46