Életünk, 2005 (43. évfolyam, 1-12. szám)

2005 / 3. szám - Alexa Károly: Könyvről könyvre; "Szívünkkel ajánljuk..."

önarcképek, mintsem etnográfiailag védhető „álláspontok”. Am a nép köreiben, a nép kisebb-nagyobb helyhez kötött közösségeiben valóban működik az ihletett teremtő erő, az a kollektív tudat, amely valamiféle öntudatlan esztétikummal közelít a nagyon is tudatos erkölcsi elvekhez, s ennek jegyében lát és láttat minden közösséget sértő eseményt, beszél bűnről és áldozatról, életről és halálról, álomról és valóságról.

Gülch Csaba monodrámája, A vérző liliom, egy igen szép sorral kezdődik: „ima fészkel Isten mosolyába”. „Mosolyába” és nem „mosolyában”. Nem ott „van”, hanem oda „kerül”, ha szabad így „lefordítani”, s ez nagyon nagy különbség. Nem véletlenül minősíti a művet Nagy Gáspár ezekkel a szavakkal: „kegyelmi állapotban kiszakadt, költészettel teli ima”. Drámai monológ, amely a halottat szólaltatja meg, oly sok népballadára emlékeztetőén. Mese és varázslat, hevület és áhítat, néhol szinte az írói önkontroll határainak közelében, az ihletettségnek azon a fokán, amikor a nyelv már-már kezelhetetlenül önti a szavakat, hogy aztán meg-megnyugodjon egy-egy „közhasználattól” személytelenül személyessé vált vallásos énekben. A szerzőt nem a történet apró és különös morzsalékai érdeklik, noha sok ilyesféle van, kezdve attól, hogy miféle szociális, műveltségi és felekezeti különbség volt a gyilkos és áldozata között, folytatva az egymásnak ellentmondó tanúvallomásokkal, amelyek némelyike még az áldozat esetleges felelősségét is felveti, egészen addig, hogy a bebörtönzött ember felesége törvénytelen gyermeket szül. Nem, Gülch Csabát nem a szocializáció érdekelte, hanem a lélek és az erkölcs, a sötétség és a tisztaság ősi és örök ellentéte. Műve mintha újraírná a romantikus népiesség nagy alkotói történetét: megesik, megtörténik valami emberi tragédia ott, azon a tájon, ahova a „fentebbi” civilizáció szeme nem tud bepillantani, ám üzenet érkezik onnan valahonnan, egy olyan hír, amelynek a formája fontosabb mint a tárgya, amely egy olyan világ létéről értesít, ahol minden egyértelmű és rendezett, a bűn is, mert soha nem marad megtorlatlan, s ez a ki tudja, hol s hogyan született esztétikum készteti a „fentebbi” kultúra művelőjét arra, hogy megkísérelje a lehetetlent: romantikus személyiségét egy olyan műalkotásban feloldani, amely bár megismételhetetlenül egyedi önkifejezés, de mégis a közösségi ethosz letéteményese.

77