Életünk, 2005 (43. évfolyam, 1-12. szám)
2005 / 3. szám - Alexa Károly: Könyvről könyvre; "Szívünkkel ajánljuk..."
hallatlanul gyorsan terjedő, erősödő tömegkommunikációval. Ne feledjük azt sem - mellékszál, de fontos -, hogy ez az évtized a nagyvárosban élő Arany János életének utolsó szakasza, amikor megírja azokat a balladás remekléseket - Tengeri-hántás, Vörös Rébék, Népdal, A kép-mutogató -, amelyekben a romantikus költészet népisége búcsúzik önmagától, tökéletessé csiszolva azt, ami már csak művészet, ami éppen „elvont” tökéletességével emlékeztet arra, hogy mit is kapott az irodalom a népi szellemtől a XVIII-XIX. század fordulójától, meg korábbról. Dely Mária sorsának nyomozását tehát nagyban segítette az, hogy a ballada mindinkább átváltóban volt a prózai, ún. „igaz tör- ténet”-be, s hogy nemcsak a hagyományos orális meg levéltári források segítették a kutatót, hanem a napi sajtó is. Amely ugyanúgy tudósít, mint a balladamondó koldus vagy a fonóbéli öregasszony, csak sokkal pontosabban - és persze mindennemű (akár önkénytelen) esztétikai ambíció nélkül. Ma már persze ezek a hírlapi tudósítások is históriai érdekességűek, nyelvükben, szemléletükben egyaránt. És nem csak a társadalmi kommunikáció változott meg alapjaiban, nem csak a nyilvánosság határai tágultak ki a városi, de még inkább a falusi közember számára már észlelhetetlen távolságokba, ez csak következmény, a lényeg: ekkor teszi meg a magyar társadalom a legfontosabb lépéseket egy tradicionális létmódból a polgári világ irányába. Ha az itteni adatokat nézzük: egyfelől arról értesülünk, hogy a tragédia után mindössze egy évvel, amikor az áldozat bátyját Rábaszentmihályra helyezik át jegyzőnek, a falu népe a határban fogadja és tiszteletére elénekli a húgáról költött balladát. Virul tehát még a kisközösségi, tudósító-művészi szóbeliség. Ám az újságcikkek között már izgalmas „teoretikus” vitára találunk példát az eset kapcsán a „jobbágy” és a „paraszt” szó közötti különbségről, a jogegyenlőség magasztos polgári elvének hangoztatásával: „nem tartozunk azok sorába - jegyzi meg szigorúan a Győri Figyelő cikkírója -, kik az emberek közt a polgári állás különbsége által felállított válaszfal fenntartása mellett harcolnak.” Két korszak mezsgyéjén „történik” tehát ez a ballada: a versben a lírai stilizáció szépségei, a valóságban egy értesítés arról, hogy „jegyek kaphatók a végtárgyalásra Szent- mihályi Kálmán kir. tv-széki jegyző úrnál”... (A valóban brutálisan kegyetlen gyilkos végül megúszta 18 év fegyházzal, amiből három és felet húzott le, ekkor végzett vele a hólyaghurut Illaván, a Monarchia egyik legszigorúbb fegyintézetében.) Az idő persze mintha egyszerre mozdulna is, meg állna is. Az ügyész ezzel a retorikával él százharminc évvel ezelőtt: a brutális gyilkosság „az élő jogérzetet kebelében hordó közpolgárságot is felzúdította” - de arról is értesül a kutató, hogy „az 1960-as években téesz által szervezett dió és mogyoró- pucolás alkalmával elevenítették fel Felpécen DelyMári balladáját...” Van-e tanulsága ennek az esetnek és az esetet felderítő kutatásnak? Ha van is, amit mindenki összefoglalhat magában, magának, inkább fogalmazzunk úgy: van hozadéka. Szellemi és morális tekintetben egyaránt. A ballada szöveg- és dallamváltozatainak végigolvasása, eldúdolása után egy rövd summáza- tot megkockáztathatunk: így „közelről nézve” nemigen tudunk mit kezdeni a népköltészet romantikus mítoszával, amely a névtelen és magányos népit géniuszát emelte a művészet csúcsaira. Az idevágó ismert versek Reviczkytől, Adytól, Pálma a Hortobágyon vagy A Hortobágy poétája sokkal inkább szerzői 76
