Életünk, 2005 (43. évfolyam, 1-12. szám)
2005 / 3. szám - Kálnay Adél: Noteszlapok
hogy enni is kapott és nem küldték el, de anyja odaszólt neki, már intézi a papírokat, s beadja állami gondozásba, most már biztos. Mikor puszilt meg legutóbb anya, kérdezem. Sosem, feleli gondolkodás nélkül, mert anya gyűlöl engem, bizony! Ezt mondta is nekem, meséli, illetve Nikinek, a lánytestvéremnek. Megkérdezem, nem fél-e ma hazamenni. Én minden nap félek hazamenni, feleli könnyedén. Mindig attól félek, vajon milyen balhé lesz. Elpanaszolja, hogy azt a néhány télapócsomagot, amit kapott, azt sem kapta meg. Nem érdemiem meg, azt mondta anya, s hogy majd odaadja az állami gondozottaknak inkább, azok talán meghálálják. Csak az iskolai csomagot tudtam megenni, csillan fel a szeme, amit itt kaptam, mert azt gyorsan megettem, mielőtt hazaértem. Azon töpreng hangosan, hogy hová is tudna menni, talán az apjához, az jó volna, mondja, vagy Kecskemétre a keresztszüleihez, mert azok aranyosak. Végül azt kéri feltétlenül, nehogy megtudja az anyja, hogy ezt elmesélte, mert akkor nagy baj lesz. Nyolcadik feljegyzés Március 21. Zsolti a napköziben elmondja, hogy ő már nem szeret élni. Vagy fel kéne akasztanom magam vagy agyonlőni, ha lenne egy pisztolyom. De mindegy, mert holnap állami gondozásba küldenek. Mondom neki, tudja-e, milyen az az állami gondozás. Tudom, bólogat. Van benne jó is, meg rossz is. Jó, hogy ott lesz ágyam, meg vannak ott játékok, de például ha felnövök, nem lesz senkim. Egyedül leszek az életben. Ettől félek nagyon. Olyan a tekintete, hogy elgyengülnek a lábaim. Délután végre bejön az édesapa és a nagymama. Ok a szomszéd városban élnek. Azt mondják, magukhoz akarják venni Zsoltit. Eddig is akarták már, de az anyával nem lehetett egyezkedni. Meg aztán, mondja szégyenkezve a nagymama, a fiam egy időben sokat ivott, a munkahelyéről is elküldték. Most viszont már van munkám, bizonygatja az apa, az ivást is abbahagytam, újra anyáméknál élek. Figyelem őket. A nagymamán látszik, hajdan jobb napokat látott, mostanra nagyon megkeseredett. Nem érti, hogy kerülhettek ilyen helyzetbe. Nézem az apát. Sajnos látom az arcán az alkohol munkáját, de talán még nem reménytelen. Most nagyon elszánt és bizakodó. A fiamnak végre ágya lesz, rendes fekhelye, ember módjára élhet majd. Búcsúzunk. Találkozunk a tárgyaláson, mondom, remélem, minden rendben lesz. Mi is reméljük, szipogja a nagymama. Április 2. A tárgyalás napja. Zsolti tegnap már nagyon izgatott volt. Most eldől minden, ezt ismételgette. A gyámügyi előadó egy kedves, szőke nő. Mosolyog, de látszik, mennyi gond nyomasztja. Eletek, sorsok gondja. Csak ő tudja, mennyire tehetetlen. Elvégre minden szerencsétlen gyereket nem vihetek haza, nyomogatja a halántékát. Borzasztó, mennyire fáj a fejem, sóhajt, most leginkább egy félhomályos szobában lenne jó heverni! Lassan érkeznek a történet szereplői is. Apa, nagymama, végül anya Zsoltival. Körben ülünk, a pártfogó, a család, s én. Mindenki másként. A pártfogó dühös. Megszokhattam volna már, mondta az 43
